Festett éj
Magánytrolik üldözik az éjszakát,
a semmiben ül az egyedüllét magány.
Éjpillangó libben át képzelt álmok
műfényrágta illatos burkán.
S míg az éjszaka egyre recseg,
a csend pihen, fagyba zárt hullámokon,
álmok táncolják át az életük mámorát.
A Költő Barátnak!
Csak az őszi falevél lehulló csendjébe öltöztetett szavak néma kiáltása fordít feléd fényeket, gondolatokat, ahogy belemosódnak a tájba, a szürke éjbe sulykolt elképzelések vándorolnak szíved lángjára, apró tűzifát gyújtanak a feladatok máglyáján, elvesz-hozzátesz, életet-gondolatot-fényeket, csak átszűrt szívfények világlik utadat, miközben Taigetos hegye öl szilánkokra, csak a széttört hangok élnek süket fülekben, csak rakod őket sorba, polcra-rendre, napról-napra, betűk omlanak szívedre, ölnek-hívnak-várnak, ráhajolnak ég fölé, föld alá, csavarogsz titokban közöttük, bohó-bús szavakba menekülsz, szíved burkát sérted fel végül, ontod véred-lángod, titokban kívánod, úszik felleg sötéten álmodra, de fémpallós üsse-vágja-ölje rémálmaidat, amiként hölgyfehér ünneped gyolcstisztaságúra mosod, sima gondolatokká hajtod.
S lészen: nem tudod ki vagy, de már tudod, hogy hol vagy, csak fülelsz, gondolsz apró fényeket a szívbe, csepp vágyakat az érzelmek vizébe, fürödni vágysz, de óvakodsz a sodró élet vágyaitól, apró szilánkjaitól, a holdfény árnyaitól, a fejekre ültetett képzelgésektől, jönnek-mennek-vannak, loccsannak gondolatok,- maradj így amíg lehet-, álmaid hozza el kulcsodat, amely mégsem nyit kapukat, csak nézed, csak nézed, ahogyan a hold bámul rád, söpör félre papírlapokat, mondatpacákat, minek is azok, amikor hallgatnak a fák, motoz a gyökér, hiába a hívságos beszély, jön-megy a gondolat, húz magához a lét, közben becsületed vetél sikeres himnuszokat, ám odakinn hallgatnak még a jégbedermedt fák, dobj csak követ a rideg homály vizébe, ott fodrozódnak hullámai, lássuk miként formálják át a tiszta lét abszolút képét, mutatja ott abban a sötét alagút mélyében elrejtett célt, a fényt a csodát, hisz csak rajtad áll, -jön-megy a való-, veled, vagy nélküled!
Álmodd életed valóra!
-csak úgy-eképpen: egyszerűen!
A Páromnak!
Fogom két kezed,
Látom színes álmodat,
És tavaszunk lesz!
A Styx folyó partján
A szeretet mélysége, és
igazsága nem abban valósul meg,
hogy a rászorulót
maga képében hagyjuk,
hanem abban, hogy bár
pillanatnyilag ellene,
mégis érte teszünk.
Egy csókkal, egy régi képpel,
lelkét megsimogatjuk.
Ajándékképpen
Magamra húzom a vérző hajnalt,
cseppenként hullnak elém az élet sirámai.
Megannyi ormótlan ölelt kötél szakad szét,
hittel vett remények szakítják üdvösségét!
Köntösét borítja magára az éj,
a csend hallatja furcsa énekét.
Ám az idő veszi vissza ajándékát,
szépsége álom, félfádnak dőlve,
csak ékesített türelemmel látod
örömeidet az elmúlt percekért!
Hiszed, mint lelked rojtja,
szereteted minden atomja:
- fiatalságotok zuhan arcomra-
- közben hitem simítja ráncaim-
Hiszem, hogy meghallod a csend halk szavú,
furcsa énekét, az őszinte, igaz érzelmekért!
A CSEND BENNED VAN!
Lepelként borul rád a vérző hajnal,
cseppenként hullnak eléd fájdalmaid,
megannyi ormótlan ölelt kötél szakad szét,
hittel vett remények adják ajándékba
életed értelmét.
Rosszkedved egén gyilkos villámok,
miért szaggatják a szépség üdvösségét?
Köntösével omlik a tájra az éj,
csend hallatja álmot adó énekét.
Szépsége álom, párnádra dőlve
ne hagyd, hogy az idő vegye vissza
örömeidet,
s életedet add az elmúlt percekért!
Hiszem, hogy lelked temploma,
a boldogság imáját visszhangozza!
Hiszem, hogy szereteted minden atomja,
szivárványként öleli át a közöny sötét egét!
- közben fiatalságunk zuhan arcomra-
Hiszem, hogy meghallod a csend halk szavú,
furcsa énekét, az őszinte, igaz érzelmekért!
Fuchs Izabella: Szeretetlenül
Miért a harc s miért nem az öröm,
miért nem az egyszerű, derűs dolgok,
és miért a hűvös erők, sápadt ködök,
miért küzdés árnya kíséri napjaim?
Amikor megannyi csoda vesz körül.
Miért a fájdalom, miért a csalódás
marad, legbelül miért dagad, feszül
a céltalan harag és a mohó láz?
A mindig álmatlan vak éjjeleken,
miért a látomás s az idegen,
hideg fények kísértenek
s miért nem a megfogható tények?
Örök miértek börtönébe élek.
Némán, lógó karokkal ülök kábán,
a gondok kemény, kegyetlen ágyán.
Légvár reménység a szeretetvágy?
Miért nincs erőm visszahozni azt,
mi kifoghat időn, halvány vigaszt?
Megértéstől távol, álmodom mégis
mindazt, mi tudom, már rég elveszett.
A keletkezés
Mi szeretnék lenni?
Az útszélén árnyat adó fa,
alatta fáradt vándor, és egy tarisznya.
Vagy lehetnék
ágain a levél, hallgatva,
hogy közöttünk a szél miként zenél.
Még inkább lennék fészeklakó
fióka, ki tátott szájjal
csipogja kérelmét.
Vagy fáradhatatlanul lebbenő
madárszülő,
ki fészkébe éppen hazatér.
Lennék titok a fa tetején,
mely a világló háttér előtt
karmolja énjét a valóságba.
Vagy lennék gyökér, kitárt
karjaimmal tartva az eget,
imádkozva a fényért,
addig míg lehet.
Mi szeretnék lenni?
Keréknyom, mely a homokban
hosszú csíkján illan tova.
A vándor maga,
görbe hát meg egy faderék,
nézi: miféle térkép ez, ahogy
csüngő kezekkel simítja kérgét.
Örök kérdező lennék.
A fogva tartott máról faggatnám
öreg barátom, mielőtt rámdőlne
az idő. Csak egy fa lennék
azért, hogy árnyékában
újraéledjen az ismeretlen jövő.
Mégis, mi szeretnék lenni?
Egy ember, akinek az életben
egy pillanatra ottmaradt a nyoma.
Álom
Az elképzelés nem ér a holdig,
másolt eszmék mozdítják az eszem.
Vágy, a hittel szakított szövetek
lélekvirágzása, mégis gyönyörűség.
Anyák napjára
Gyönyörű öltözet,
mely aprósítja életed,
a mát, mely mélyen nyúlik
a múltba,
alapos hitből táplálkozván
él abból.
Küzdelmed végtelen
útján érted el azt,
mi éltet….hiszen
nincs zöld
fény nélkül,
nincs fény
anya nélkül,
nincs lélek,
élet nélkül,
nincs élet:
Nélküled!
Ölelted magadba
életem zavarát.
Mostad ki szennyesem
állandó mocskát.
Ragadtad nyakon
rossz szellemek ostorát,
s hívtad életre
újra és újra
a megértés mosolyát!
Csak ott álltál,
- jött bármi vihar-,
és derűs maradtál.
Széles kötényed kiterítve
óvtad gyermeked, letörölve
az apróság könnyeit.
Csak ott álltál,
- a színpadon-
óhajtva, hogy ne lásson senki,
igaz ember lett belőlem
- mégis-
Köszönöm Édesanyám!
Azok a ’80-as évek!
Est
A nap szélén állok.
Sugarait fekete gép
zúzza, töri derékba.
Még hajló ágain átcsúszok,
átszököm a holnapba.
Kövek
Lágy siralomének
jajong a Hold felé.
Szavak, örömök, könnyeink,
s vágyaink liturgiái szerint
rakjuk a múló nap köveit
egymás mögé.
Átok
Véres sikoltás, a mosolyba búvó,
az örömbe fúló, a hideg fehér
lepedőkre piszkító eleven testek
magukkal hozott öröke.
Az álomba ringató Halál
köpönyegét átkozza szívünk minden dobbanása,
hogy levethessék,
ha megtehetnék.
Mata
A jelen vihara csupasz ágakat
cibál, és a fagyos lég
hozzákötözi egy-egy énjét
emlékképeimnek.
Magasan, fölöttem,
csak nézem őket, pedig
de sokszor szeretnék
Közöttük lenni, élni!
Azután leesnek szelíden
millió hópelyhekként.
Már nem jelentenek,
s én is csak látnék.
Hanem az ég,
- no nézd!-
piros lesz, majd fekete.
Levél
Lásd!
Odakünn az éj mily nyugodt,
ahogyan szelíden kondul a harang.
Úgy ömlik rám a hideg gondolat,
miként alvókra a feszült álom.
- Fürdőzöm én e fehér fényben,
s hogy ne fázzak, Téged idézlek .-
Látod?
Ha bűn kovácsol örömet,
boldog hát mind, ki vétkes.
De a gondok ráncai közt,
ugyan ki veszi észre,
hogy vagy, és nézel?
Látom,
a ma is csak egy pillanat.
Fájdalma lepereg, pattog,
kínosan, keservesen.
Hát csak múljon is el,
örök barázdát húzva
szemhéjam alatt,
ahogyan pihen ész,
értelem,
akarat,
mert álmodni készülök.
Magány
Átveszi szívverésemet az ágy,
átveszi lélegzésemet a papír,
megdöbbenve leng,
a bizonytalanság képein át.
Bolond áprilisi szél
virágszirmokat sodor,
és az útszél, melyen járok,
hová tettek, rózsaszín,
én meg rajtuk taposok.
Nagyapám
Csodálatos ember
csodálatos nyugalommal,
ül órákhosszat
egy halomban
gondolataival.
Ki vagy?
Remegő álmain köde
- mint gubójából magányod –
szétpattan sikoltva, örömmel,
ahogy belépsz gondolatuszályomba.
Jer velem a hangulat útjain!
Hívlak Te új, Te más!
Te tűzzel lebbenő villanás.
Égkék íriszed fénye,
huncutul áttöri a homályt,
s csontosodó életem elfelejtett
percei között megállok.
Küzdelem
Bolond a harc a rendért,
mikor oly tisztán megalkotá
hitünk istene a törvényt.
Élet! Minő dicsőség
fehér abroszon kiterítve
pőrén állni,
nevető félelemmel a hatalom előtt.
- Ruhát öltünk dicsőségért.
Sok-sok színes pántlikát kötözünk
kusza napjaink ágai köré. –
Mégis.
Ha megnézed a kéklő homályba
vesző, jövőbe nyíló kapuk
forró torkát,
nem látsz, véres csaták, s
osztódó sejtek, születő-elhaló
kardcsattogásos zaja mellett
csak napsütötte tereket.
Gyávánk vagyunk, mert
izzadt álmainkat takargatjuk
Köszönet.
Te ismerősből alig lett ismerős.
Te, aki őseid emberi érzéséit
húzod magadra esténként,
aludj, s álmodj!
Köszönöm a pillanatért
született akaratod,
mert mint ezerszer
harapott hasonlatok
keltek, s nem csordultak túl,
még nem álmaidon….
Hát ez az!
Mert igaz!
Ennyit mondok csak:
Köszönöm.
Megszokás
Szélsodorta papírszeletke az útszélen
tekintetem követi, por kavarog előttem,
riadt értelmemmel föl nem foghatom,
hová lett a rég múlt öröme?
FUCHS IZABELLA: BARÁTOM
Mirôl ismered
fel az embert?
Málnát elárulja illata
pacsirtát éneke,
nyulat félelme,
anyám szemébôl
könny betűk hullanak,
most akár belülrôl
nézve az erdôt,
a táj fölött
tátott száj köröz,
a kutyák se vonyítanak
elcsendesült világban
árulkodó a szeretet.
Bohó kín-rím
Írok kedvvel éjjel-nappal,
meztelen leszel akaratlan.
Lelked élete vacog riadtan,
tűzpiros hevek törnek Rád hívatlan,
dallama ringat különösen,
szív dobban többesen épülve,
- gonoszát öli meg egy szivárvány-,
fordíthatnám szépségét dalolva...
de csak azért, hogy a rímelő szavak
égi oltárán, egyedüllét dalod hallja
meg Barátod hittel teli reményálmát!
Egy reggeli gondolat
A szabályok azért vannak, hogy
Azokat egyesek megszabják,
Mások pedig megszeghessék!
Ha nem így volna, akkor
Keresnünk kell egy másik
Megszeghetőséget!
-vagy rossz világba csöppentem?-
A költő társnak, a barátnak - Végh Sándornak.
csak a lehulló őszi falevelek csendjébe hallhatóak a szívzörejek, csak a távozó napok, ahogy átnézed szobáidat, ahogy rendet raksz benne napról-napra, feltört hangok szakadnak fel, hisz játszik ez az élet, benne néha, mint kószáló idegen, ahogy a hangokat, a gondolatokat sorba rakod, ahogy a betűk szavakként ömlenek a fehér papírlapokra, most december motoz a gyökerek között, a bordáknak dőlve, verseket szaval a szív, kihull a beszéd, de a távolban sokszor csak hallgatnak a jégbedermedt fák, pedig nem dobsz követ az alagút-homályba, hisz rejted s hiszed a csodát, mint akinek nincs veszteni valója, úgy
Boldog születésnapot Sanyi.
Jega (2005)
Kedves Testvérem, Sanyi! Mint tudod egy Fa élete számomra nagy diadal,
Óh, jól tudom én
mit ér néked a fa,
göcsörtje, ága-boga
lelked simogatja
jelkép e drága kép
mit retinád befogad
akarva akaratlan
a Fa testvéred
végig kíséri
így-úgy leélt életed
Fiaimnak
Te fiaidnak adod át
bölcseleted mit tanultál
fától, virágtól, csendtöl
becsületed, mit kaptál
a teremtötöl, ne feledd
minden gyermek
csak akkor tanulja meg
ha maga vívja meg harcát,
hogy nem minden csuporban
terem méz, néha csalódni kell,
hogy megismerjük,
hittel és reménnyel túléljük
az élet ezernyi ízét.
Ismered talán soraimat: a "fáról"
Ismerem és szeretem
minden meggondolt szavad
szintúgy, mint testvérként
tenmagad
*
könny nélküli fájdalom
kísér végig utamon
könny nélküli fájdalom
ellenére, fel nem adom!
Még mindig megdöbbent szívböl,
öszinte tiszta gyermeki szeretetböl
mindhalálig fogadott testvérem
míly jól ismersz, s érted a dalt
melyet bohó-bús szavakba
ontok, s a társasággal
olykor-olykor megosztok
Hangulatoddal:
Hangulatunk olykor közös
mint ahogy közös a dal
félelmeink legyözve remélve
harmóniánk kitart mindörökre.
Szeretettel: Femis
Ballada
Olajfák méz hangulata
lisztezi álomtitkomat.
Füzek hajló ágai
takarják teljes valómat.
de csak a kő csikorog!
.-.
Csikorog talpunk alatt, ahogy
helyet keresünk a gondolatnak.
Csak egy feszület áll őrt
a kápolna mellett, meg
a csend, a magány.
Kínzó gondolatok áradó
folyama hömpölyög elém.
Medre a szív, örvénye az akarat,
- és igen, a döntés elmaradt!
Filmünk pereg, de kockáit
kilúgozta a hirtelen jött nyár.
Gombóccá sűrűsödött, majd
elbukott szavakat nyelek.
De ha behunyom két szemem,
él képek nélkül is az érzelem.
És most mit tegyen?
Koszosát bogozza, s
mossa, mossa!
Hát? Javíthatatlan állapot!
A sárguló levelek között,
zörgésük fiatal szeptembert
idéz, meg ugyanez miliőt.
Ó keresztek megannyi csendje!
Ülök közöttetek!
Tépelődök a szeretet kövein,
melyeket vágyam szava
formált, s oldott.
Töröm zúzom önmagam,
de csak a kő csikorog!
.-.
Csak, csak fényes vízzé válok
mélyben rejtve halakat,
meg egy gyönyörű világot!
Merd ki! Folydogál folyama
hullámokat vetve a partra,
csendben célja felé.
Kiönt és elapad,
Hoz pernyét, és dönt falakat.
Bebú kövei közé, épp
hogy el nem hal.
De rejti, és élteti világát,
a halakat.
Tékozló vágyam csak ennyi:
Egy vacok, egy takaró kéz,
egy simogató töretlen álom,
s a hév,
melynek tüze elől van
hová menekülnöm,
ahonnan, lesz hová vágynom.
Végh Sándor
1981.08.
MAMIKA
Dolgos keze csak lóg a levegőben,
ám a múlt könnyeit még ringatja a szél.
A hittel vett időről már nem sző újabb álmot,
csak meséket múltról, a máról,
vagy a jövőről, és egy szép világról,
melyet még hív, megalkot, vagy taszít,
és időnként asztalmorzsákról beszél.
Kincsként hitt életekről szól,
az édenkert foszlott gyümölcséről,
mely egy éjszaka alatt szült igazgyöngyöket,
miközben törött cserepeit
tartja titokban párnája alatt!
Súlyos feje még viszi előre.
Dülöngélő léptei útján
árnyékokat idéz.
Maroknyi esze már nem küzd,
de mégis fátylat lebbent
fényről-éjszakáról,
falevélről - napsugárról,
és igaz szeretetről beszél.
Szeged, 2010. 05. 21.