Kötetem

 

 

Előszó

 

 

Egy szegedi költő elindul itt, az olvasók meghódítására, az önmegvalósítás útján. Az eddigi sikerek, díjak, elismerések, biztatások, egyszer s mindenkorra kilibbentették művészegyéniségét az amatőrvilágból, hogy gyarapítsa a juhászgyulai örökséget, sajátos lírájával. Rengeteg mondanivalója van az új generáció nevében. Élethelyzeteket, tapasztalásokat interpretál saját hangjával, szabatos, szép magyar nyelven. Az egybefűzött versek folyamatában, vall koráról és főképpen arról, amiről csak Ő tud dalolni, (saját életéről) – az individuum élményéről, érzelméről. Meghatározó a kultúrkörnyezet, a Tiszatáj-egység szeretete.

Végh Sándort racionális, valóságtudatú indítások jellemzik, kiemelve, gyönyörű képességünket, a Gondolkodást és annak minőségét, értelmét. Verseiben indulatok duzzadnak, csattanásra, ütközésre várva.

 

Részlet Végh Sándor: Tavasz című verséből:

 

„Egymás nélkül vacogunk,

mint dermedt jégcsapok,

de a nap íme felébredt,

és mi együtt sírunk

végzetes szépségünkben.”

 

A formai megoldások a költői célt segítik, a prózavers közelébe egyszerűsödnek, érlelődnek az értelmet örökítő halk tónusú szavak.

A szűkebb körben már ismert költő, szépségigénye, versben való álmodozása, kifejezőkészsége, az áttetsző költői képek, a sallangmentes, modern nyelvezet érzékszerűen egymásmellé írt szavak, a nagy irodalmi olvasottság, hatalmas lexikális tudás, mind-mind csak erősíthetik további sikerét.

Örömmel tudom ajánlani a líra szerelmeseinek, „A Csend hangjai” című írásait, miután kézhez kaptam a kötet versanyagának nagyobbik részét olvasásra és a hírt a költő kiadói szándékáról. Jóllehet a pár éves Internet-barátság révén volt módomban olvasni néhány darabját e versfüzérnek, mégis most, hogy egy lélegzetre átolvastam az egészet, fogtak meg igazán a csendet s nyugalmat árasztó légies szószerkezetek – ebben a rohanó és technikai zörejekkel telített időben.

 

Dániel Nagy László

költő

Egri Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének tagja

Kanadai Magyar Írok Szövetségének tagja

Toronto, 2005 dec. 6.

 

 

Alkotói közelkép: Végh Sándor költő

 

Szerencsés vagyok, mert személyesen is ismerhetem, egy városban élünk, alkotunk. Barát és költőtárs.  Ismerhetem verseit, novelláit, elképzeléseit és terveit. És megismerhettem mögötte az embert. Mondom szerencsés, vagyok, mert együtt örülhettem, ünnepelhettem vele 2005. májusában, amikor egy hosszú alkotói út részeként, addigi tevékenységéért Juhász Gyula díjjal tüntették ki.

 

„Ha valami nagyon érzékenyen érint, ki kell írnom magamból a látott képeket, a kapott pofonokat, az átélt örömöket, s mindazt mi lehet akár lényegtelen is. Jól-rosszul teszem-e, nem tudom.” (V.S.)

 

Akik olvassák, tudják, hogy jól teszi. Ismeri a költői mesterséget, a szavak varázserejét. Munkáit bárhol publikálja, azok azonnal az érdeklődés középpontjába kerülnek. Erős érzelmi, a gondolatokkal szabadon szárnyaló, intellektuális alkotó. Ahogy egyszer egy beszélgetésünkkor fogalmazta: „Nekem olyan az írás, mint egy intellektuális szerelmi viszony.”

 

Örök utazó a képzeletbeli és valós világ között. Igazi vándor. Néha meg-megáll, majd kitárulkozik, előtte a fehér papírlap s kibuggyannak tolla hegyéről a szavak. A jelen, a múlt örökségei, a megélt, a megtapasztalt világ.

 

„A kevés is sok, mit elmondtam,

S mily kevés ahhoz,

Mit mondhattam volna.” (Töredékek)

Versei, novellái kifinomult gyémántok. Tömörségük lenyűgöz, magukba hordozzák a mindenséget. Átszövik a falakat az emlékek indái, a szerelem könnyed érintése, a bánat s öröm kart-karba öltve. Visszaköszön a család, a gyermekek, a „kedveseknek” kijáró, feltétlen tisztelet. Majd az örök vívódások, amiket napról-napra megél.

 

„Régen hallottad, hallattad saját belső hangodat. Mintha elzártad volna nem csak előlem, hanem a külvilág elől, magad elől, mindenki elől.” (Küzdelem)

 

10 éve ír, alkot. Amatőr írónak vallja magát. Az Internet végeláthatatlan útjain felbukkan itt-ott, jeleket hagy maga mögött, hogy rá találjunk. S mi megleljük. A Barátok Verslista tagja, a Kaláka Irodalmi folyóirat állandó külső munkatársa, de írásaival találkozhatunk a Napsziget, a Fullextra és a Digitoll honlapok oldalain is. Ahogy írásait lapozgatom, összeáll bennem az esendő ember, a mélységet s a magasságot is ismerő. A néha befelé forduló, a magányt, a csendet kedvelő. Összegző alkotó, de egyben nagyon kritikus.

 

„piros kockákra kapirgálom a légypiszkos tegnapot, szinte ott vagyok, s csak vagyok.” (Kocsmacsend)

 

Novellái, prózaversei szellemi kísérletek. Kerengő hangok ebben a zavarodott világban. Időtlenek. Műveiben mindig ott a költő, az alkotó ember, a magányos, de útját töretlen járó vándor figurája, szeretett városa, kedvenc helyei, emlékekkel teli útjai, s szegedi Dóm, és az örök kedves: a Tisza.

 

Nagy János: Költő, Szeged, 2006.

 

Kezdetek: A 70-es évek

Kiáltás

 

Bódul fejem, pár betűből áll.

Egy név tölti ki lényemet, s az

utcán megjelenik egy rózsaszín kabát.

 

Megfordulok, üres vagyok ma, de

holnap újból megyek az ismeretlenbe,

nagy üres lap, melyet én írok tele

életemmel.

 

Ő volt, jő egy másik, ott vagyok

a várakozók lezárt reményeiben.

Emberek élete, és az enyém,

együtt rohanunk egy felé.

 

Bonyolult gondolatok,

meleg kövek, kígyók, férgek.

Ölünk, hogy éljünk?

 

Ne zökkents ki gondolataimból!

 

Bágyadt nyugalom, nem pihenek.

Visszhangzik a Világ:

Ó Te! Ó Te! Ó Te!

Fiatalság, mindenki!

 

Kezdet

 

Puha tüllök lengnek előttem,

melyen át a nap piciny tűcskéi

belém szurkálják alakodat.

 

Tétova nyújtózás, fejreállt világ,

foltok, vakító csillogás.

 

Elérve sima bőröd oly jó!

Érinteni egy darabot a világból,

megérinteni egy csöppet a tengerből.

 

Világni utamat,

zaklatni a Főt,

szaggatni gondolatot,

koszos ruhát.

Érdekel? Csak Őt!

Lenge kép.

Bekeretezve időmmel

Jössz felém!

 

 

Tavasz

 

Bolond áprilisi szél

virágszirmokat sodor,

s az útszél,

melyen járok, hová tettek,

rózsaszín, és én rajtuk taposok…

 

 

 

Fúrásóra

 

Foltos kismadár,

ő és a szaktudás!

Nem tudott számolni…

Ó, csilingelő jókedv,

kacaj, napfény.

 

Ám fejem és kezem,

mindenem fáj, fejlődik,

ropog, nyúlik.

Hol egy név, máskor

a fúrás eszembe jut.

 

Dolgozatot írok.

 

Közben odakint

és idebenn

elrepült egy meddő órám.

 

 

Margóra

 

Jer velem!

Megmutatom, merre virágzik

a rét.

Jer velem!

Mutasd meg, hol vagyok

Én.

Nézd!

Mennyi türelmet vettem,

mily sebes testem, lelkem.

Hogy nyúlna a kezem…

Nézd!

Hiú reményekért.

Álmodom,

hogy ennyire kék az ég?

Jól látom,

hogy éjjel mégis sötét?

Ennyi! Élj-élek.

Hiú remény pereg lefelé.

Az élet

Kocsmacsend

 

Szigorú álmélkodásom terét vesztve,

elszáradtam, torkom köszörülve

bámész képekhez tornyosulok,

szédelgő habok fölé könyöklődnek

mindennapjaim.

 

Gyűrött tegnapom vértezett robaja,

izzadó örömök kínlódó csikorgása

zúgó ármány, ömlő sikollyal,

csábító kéjjel hiteget hűségszavakkal

holnapokat.

 

Itt hallom a füstöt, rekedt morgást,

miközben  pörköltfoltos térképek

között, piros kockákra kapirgálom

a légypiszkos tegnapot,

szinte ott vagyok,

s csak vagyok!

 

Baráti kör

 

Szálkás üléseinkre telepedve,

szédelgő gondolatainkat levetkezve,

csevegő pillanatok guggoltak

a keresztre feszített sorsunk

golgotai léptei között.

 

Akaratlagos köreink hullámai

túlcsordult azonosságba

álltak össze, keresetlenül

megesett vajúdó kacagásainkért,

zúzódott pillanatokba csomagolt,

ünnepeket óhajtó meglepetésekért.

Szellő ritkán ébredt, falevelek

fűrészfogas zenéje elnémult a

hőségben elköszönő napjaink után.

Feledhető múlt görcsös ágain

átvillanó talányfények, madarak

ülte, piszkolt királyi székekre

szórták utolsó panaszukat.

 

Perceink kövültek lélekfürdött

énnélküli rohanásba.

Összerogyott utak, képzelt

célok akaratára.

Nyelvcsücsörített grimasszal

hittünk szóvirágoknak,

majd szedtük össze hervadó

csokorba, néma országutak

tiszteletlen sírhalmaira.

 

Könyörgő imámban hittem az

elnémult időben,

álmaimban, a tiétekben is,

és mondtuk mindegyikünkért.

Az építkező jövőt ültem le itt elképzelni,

a megalkuvás nélküli szőke

folyónk partján, belezuhanva

a túlpart tömör zöld tömbjébe.

 

Lefekszem, és a lassan szárnyaló

madarak fölött gomolygó fehér

pamacsok szédítenek.

Elmerülten, a fenséges folyóvíz

törvénybe foglalt úti célját vélem

tudni, hisz az oly

egyszerű, szükséges és igaz.

 

Vigasztaló

 

Úgy szeretnék mosolyt csalni az arcodra!

Ha ott lennék, megérinteném vésett gondgödreidet,

meleg suttogással oltanám síró tüzeidet,

omló  hajzuhatag alól keresném elő

rekedt idegenre záródó némaságod,

mondanék szépet, okosat, főleg sutát,

meg, hogy csak nekem higgy KEDVES,

hagyd az önzőt, meg a butát,

s ha rám figyelsz, ha csak azt,

ki hallásodat  megérdemli,

akkor törölhetném ki szívedből,

a tajtékos, gyilkos morgó dübörgést,

a sötét, dermedt, hullámzó üvöltést,

hogy emberi érzelemmé simuljon minden

elsiratott álmod, emlékké váljék a tegnap

dicsővé, napfényessé a holnap.

A pillanat? Már mindegy!

 

Rám figyelj, én is azt teszem!

 

 

Befejezetlen kérdés

 

Miért kell megsemmisülni,

hogy újra épülhessünk?

Miért kell vesztenünk,

hogy újra nyerhessünk?

Miért kell szenvednünk,

hogy újra örülhessünk?

Miért, amikor kellene,

amikor vannak, lesznek

gondolatok, érzelmek.

Mégis miért?

 

 

Tanács

 

S bizony jól van ez így,

mert ami a természet titka,

emberi életünk értelmének nyitja.

Csak tanuld állandóan:

értelmedet mi gazdagítja?

 

 

Röviden

 

Többszörös énem szédeleg.

Egyszerűsített, kevert az életem.

Sok-sok kereszttel vállamon,

melyeket cipelek, és még hordani fogom.

Akármiként is nem kívánt vágytalan feladat

adta hozzám feleségül …magamat.

 

 

Mohóság

 

Én várok,

miközben ünnepel a város.

Dünnyög a kamra, éhes álmokat

szunnyad véres karma

ellentéteinknek!

 

 

Dicséret

 

Ha udvarlásnak veszed, tedd azt,

bár nem annak szántam,

ha vígságcsalogatónak hiszed,

ám legyen, de nem annak gondoltam,

ha ízlelt gyönyörködést látsz abban,

hidd azt, csak takard el szemed

s a sötétségben újra megtalálod.

 

 

Töredék

 

Amit szerettem, megtartom,

amit nem, elfeledem.

A kevés is sok, mit elmondtam,

s mily kevés ahhoz,

mit mondhattam volna!

Miért tenném, miért bántanálak,

zörgő napjainkba költözött a bánat,

meg nem értés kövein botladozunk,

talán utoljára!

 

 

Karácsony

 

Ti csobogó, hangzatos szép napok,

ünneppel fénylő adventi csillagok,

szikrázva hulljatok álmaim képébe!

Emléktengerem a múlt hullámredőivel

békésen játszik.

Felszínén csillogó örömdallamok.

 

 

Válasz

 

Bár mondanék tömör valót,

de ha az csak képzelet!

Írhatnék hosszú választ,

de ha az csak vélelem!

Gondolhatnék ezernyi apró

csillagot nappalomba,

de milyen az éjjelem!

A félelem zsivaja kövezi

utamat.

Vajon mikor jő a kikelet?

 

 

Cím nélkül

 

Bús magányomban ülök csendben.

A világ válasza kérdéseimre:

Minden rendben!

Mégis mennydörgés szakítja ketté

rosszkedvem egét.

A változó állandóság unalma

festi állandóságom változó

képét!

 

Az idő

 

Ím elveszek az öröklét dalában,

a vágy éget belém üszkös képet.

Játszva fordul ölelésbe, amit féltek.

Táncot rop testem fehér talárban.

 

Kérlek lobogj a sötét éjben,

szeresd képmását is az égnek!

Öregségünk hittel int feléje,

csöppnyi holnapom már eléghet.

 

Öltöztetett szellem

 

Rám borulnak az árnyak,

befödöm velük napjaim.

A fák lombjaként

óvom az égető fénytől,

az éj hűvösét lopom meg,

a reggeli harmatmúlást idézem,

s vállamra húzom a vérző hajnalt.

 

Csend vagyok.

 

Hittel védett áramló folyók zenélnek,

dallamuk zsongja körül habozó személyem.

Végtelen pillanatban alszik a város,

miközben dőlnek halomra az álmok.

Táguló szemekkel idézzük a mámort,

néhai elődök törvényei,

szivárvány gyöngyökben:

sziklarajzok.

 

Csend vagyok.

 

A tegnapok ízei felejtődnek mostani

fényeinkben. Élére hajtom vágyaimat,

hogy móddal élhessem álmainkat.

Reccsen egy vállfa, hull

alá illatos ruhája szekrényeimnek.

 

Csend leszek.

 

Az ígéret nappalai öltöztetnek,

s bár vérzik a múltam,

most mégis ostromol a fény.

Kabátom lóg fáradtan a fogason,

még billeg a hazahozott hűvös huzatban,

s amikor megint kéz nyúl majd érte

új, más színben akar hazaérni

melegével, álmával reményével!

A tavasz kövei

 

A megmerevedett akarat összetört,

és közben tavaszi hang zörren.

Riadtan kapják fel fejüket,

a nyugalmat adó neszek.

Kérdőn nézem emlékeim,

zöldellő hársak illatképeit,

a város

kő- és zagyva, árnyékos rögeit!

Józanságukat vesztett szavak

hullanak hiába alá.

Csosszan hosszan gondolataim

álmaim előtt.

Nem értem!

Mondd! Meséld!

A régiek hogy gondolták?

Csuklóm merev, magam is... de

mernék még

ha folytatom?

 

 

Szerelem színei

 

A kezdet lángvörös, ami perzsel, éget,

izzó lángjai közötti ébredés képe téves,

szürke folyam hullámai fojtanak, keserédes

hamvaimat sodorja a hajnalpíros eszmélet.

 

Sebeimet közöny gyógyhálója fedi,

egymást követő, szövögető semmi.

Tegnapok kövezik színt kereső szemem.

Vakságomat cikázó pillanata átégette,

s vágytollnokok villámfénye villan,

dörren a jaj sötétem viharos egén.

 

Nézlek

 

Ordít az éj, ragyogva ülsz helyettem

magányunkban, s légröptű angyalok

ölelik át lelkedet.

Imát mormol a némaság, sóhajtása

kétes válaszokat tömjénez.

Derékaljad hideg lepedője gyűri

Egyedüllét-álmodat.

 

Megszületett az éj gyermeke,

s ím, nekemdől a hajnal.

Fáradt kezeimet pókhálóként

fonják át a szavak.

A gúnyolódó hold is elbújt már,

a remény napja mögött szégyelli magát,

de nem láthatom, mert szemedben

még ott guggolnak a csillagok.

 

 

Gledam te  (Nézlek)

Fordította: Gubik Tibor (külön köszönet érte)

 

Noć viče, sediš u sjaju mesto mene

u našoj samoći, leteći andjeli grle tvoju dušu.

Molbu neku mrmlja tišina, disanje njeno daje

odgovore nejasne.

 

Hladan krevet gužva tvoje snove samoće.

Rodilo se dete noći a gledaj već se na me naslanja zora.

Reči plete mrežu medju mojim umornim rukama.

Šaljivi mesec sakrio se, stideći se pred danom, zasićen nadom,

al videti ga ne mogu, pošto u tvojim očima još čuče zvezde.

 

 

Ilona

 

Ára van a lángolásnak,

s a maradást is én fizetem.

Ismerem szavaid.

Bimbódzó félelem

a halogatás,

elfecsérelt idő, az idő,

mely nem az enyém,

csak annak tartalma.

Kérdéseidre

mit tudnék válaszolni?

Azt, hogy még mindig...

azt, hogy már megint...

pedig hideg ruha ez

az érzelem,

csókja könnyű öltözet,

megélni belőle nem lehet,

nélküle mégis mit sem ér

hívságos életem.

Rég tanullak.

Szellemed rejtelmes

túlzásai előtt meghajolok.

Nevetésed lassan körbefog,

mint hajad szálaiból font

tegnapok tükörképei.

Miként rabláncok,

úgy gyötörnek finom színekkel,

csapdába esett rosszkedvem

elföldelt, jeges viharain.

 

Te meg Mi

 

Te a megismételhetetlen élményű,

az óvatossággal teli, érzékeny felém forduló!

Guruló kacagásokba rejtett véleményű,

tükörsima felszínt érintetlenül hagyó,

mégis mélybeleső,

s ma már lágyan evező, vízi utas!

 

Ó Te csillogó szemű leleselkedő,

hajzuhatagának makacs hullámait simítgató,

barázdák szántotta homlokredőket takaró,

hiú kényeskedéssel hátravető,

kimódolt szavakat elrejtő,

zárt szavakat titkoló!

 

 

Mi

 

Tanult szándékaink mögött a meztelen

én szédelgősen didereg, rohanvást építi

magasodó falait, melegségbe csomagolja

hideg gondolatait, várának mélyén a

napfény üldözését óhajtva, csapkod tölgyfaajtókat

ki maga előtt, s be a váratlan után.

 

Küldönc galambjai röppenek vissza

dolgavégezetlenül, ökle szorítása a postása,

szavainak hullása piciny kavicsok recsegése

lelke útján talpa alatt, vésett-írott emlékű

vágyakkal teli gondolatmásság

magánykúriáinak kandallója előtt.

 

Törekvő akarások torpannak meg

láthatatlan eltérések előtt,

tolvaj gondolatok szépülnek óhajokká

csillagos éjszakán, bagolyhuhogástól

terhes erdők mélyén apró lények ezrei

építik magas bolyokká világukat.

 

 

Te

 

Ne-ne ne taposd szét őket,

dühödt katonák védik királynőjüket,

ezer tűvel szurkálják majd tagjaidat.

Röppennek magasba hitvány herék

dolgavégezetlenül, a megtermékenyült

egyetlen igaz anya mellől!

 

Mi

 

Szórd hát, szórd, termékeny szavadat,

hadd szökkenjen szárba igaz gondolat!

Termését ízlelve, ne más harapjon

édes húsába érzéseinknek.

A szüretelés joga a miénk!

 

Ám mire eljő az ősz, emlékké

aszalódott avart taposva,

ki gondol már a szűkéjű nyárra,

amikor a verejték is henyélve született

homlokokon, dolgavégezetlen rohant

alá sima bőrhullámokon.

 

Bőröm-bőröd nem érezte egymást,

nem omolhatott egymásba két hév.

Vágyak titkos útjain kielégületlen

haraggal rohant az indulat,

kiáltására csukódtak be félős

elképzelések, belülről mások

feszítették bilincseinket még szorosabbá!

 

Kérdések!

 

Hogyan lehet, hát miért,

halványult el csillogása?

Szavainak hullása megszűnt,

mint ragyogása az

éji homályban,

sújkolt álmok között

gyűrött csodákban

nem hívén, pilláit

ejtvén, s imigyen

szorítva látását;

Felém?

 

Vagy mégsem akart

látni, mégsem akart

hallani, mégsem akart

merni, nem mert,

nem tudott akarni?

Nem bírt álmodni,

nem bírt hallgatni,

szívére?

Élére hajtott lepedő

ráncai között,

az elsimított nyomokra

hullott reggeli hűvösség

hideg harmatcseppjei

ridegen űzik képeit

át...a valóságba?

Miért hívod vissza

érzések hűséges ebét,

amikor láncra verted

volna, ha nem vicsorítana

fogakkal teli, torokkal

nyitott kérő száj?

Mondod: tiszta érzést

keresel, vele kelsz,

s közeledsz,

mégis miért csak

elmenni látlak?

Mondod: nyugodt

viszonyok simítják

csak lelked ráncait.

Te mondod!

„Leljen békére lelkem”,

s félelmek lázforrósága

nálad rajzol mégis

bénító csillagokat

a jövő egére?

Mondod:

Pirkadat legyen!

 

Tavasz

 

Egymás nélkül vacogunk,

mint dermedt jégcsapok,

de a nap íme felébredt,

és mi együtt sírunk

végzetes szépségünkben.

 

 

Küldetés

 

Fellegeket ostromló sziklák,

ahol zergék bolydította

kőzuhatag zajlik lefelé,

tisztítva, törve utat,

ritkán kérve bocsánatot.

Nyújtózkodom,

s fohászkodva a lelki vigaszért

alázattal csodálom napjainkat!

 

Piciny gyökér, mely lassú

feszítéssel keresi élelmét.

Apró virág, mely dacol

a száguldó szelekkel.

Lebbenő madár, mely

zaklatott röptével fiókák

élelmét hordja megállíthatatlanul,

dolgát téve ül el boldogul.

 

Hallga? Felsírt a gyermek!

Ringasd el!

Látod a tűnő nap sugarát?

Reggelre újra éled!

Illatold meg a virágok

ajándékát!

Nyugodj meg kedvesem!

 

Ezeréves fák szolgálnak

házunk körül kerítésünkben

őrizve születést, fejlődést,

az átalakulást.

Nem akarok egyebet életünkkel:

csak bolygó lelkemet

szolgálatba állítani

a változásért, a másért,

csodálva az ormok alázatát,

lassan törő átalakulását.

Miként holnap is, egy-egy részüket

veszítve szelek-fagyok árán

átalakulva ölelik a rajtuk

települő mohát.

 

Látod?

Ha felmegyek, néha fázom.

Ha lent vagyok,

újra oda fel vágyom!

Meghívlak, fogadd el!

Az ajtóm erős,

a kandalló bekészítve vár.

Gyújtsál be, őrizd a melegét,

és hallgassál még egy kicsinyt

ebből a dalból, a jövőnek szóló énekét.

 

 

Nagyapám

 

Csodálatos ember,

végtelen nyugalomban,

lelkének csendjébe

takarózva,

ül órák hosszat

egy halomban

gondolataival.

 

 

Félúton

 

Büszke lovára kapott, akarva

útra kelvén vélni csodát!

De sötét félelem fojtotta

meg a gyorsuló paták zaját.

Szomorú gyermekszemek,

összezárt szájuk kimondatlan

óhaja izzó erővel fordította

útiköpenyét át.

 

Kiürült volna templomon?

Rablók dúlják szentséges oltárom?

Gyertyafényes emlékek gördülnek

kíváncsi kavicsként utamon.

Tükörként ordít szemembe

vakítva a mért idő!

Mitől ékes szívű elfogadás

helyett a nő?

 

Kontya van az időnek,

s a jelen vihara zöldülő

ágakat cibál, a meleg szél

rákötözi egy-egy énjét

érzéseimnek.

 

Ha rám mosolyogna apró szellő!

Ha eljött volna régen várt idő!

Mikor hívtál, vártalak félúton.

Ha tudtam volna jártod-kelted!

Ha egyszer mégis beteljesedne!

Királynő vagy akkor is váradban,

miközben üldöz a napfény.

 

 

A Nő

 

Csak a szemem vibrál,

mint vízbe dobott kő

után a hullámok,

csakhogy most a kőzuhatag

letör minden állót,

s nem simulnak el hullámok.

 

 

Múlt és jövő

 

Te hívságos szép remény.

Hittel teli kész esély.

Zárt ajtómimat betörted,

néma ajkimat kinyitottad.

 

Óhajtom, úgy mint régen.

Bátorságom lett, mi lészen.

Ám botor hiányosságom,

zavart el Téged túlzásom.

 

Hiszem, mint rejtett fióka,

acsarkodva, fészkéből kidobva,

újat kap, újra meg újra,

hoppon talán nem marad,

Hallelúja!

 

Óriási kereszt, nagy a súlya.

Hordom vállamon, recseg múltja.

Kicsiny domb, őseink lelke,

veszt feszt, lelkem ereje.

 

Múltba nyúlnék mindhiába.

Jövőre nyílnék, kackiásba.

Hoppá eszmék keszkenője,

vesznék inkább kelendőbe!

 

Ám, ha végre nyugodnék,

soha semmit nem tudnék.

Mind hiába a huhoghatnék.

Ablakim, szemem, üresen néz.

 

 

 

Óhaj Fiaim Őrangyalához

 

Öleld magadhoz hűs lágyvizű tó!

Cirógasd arcát viharból lett szellő!

Szeresd apró kavics igaz utakat tördelő!

Tanítsd meg napfény hitek mögé látni!

Értesd meg dús lombú fa; nyugalmat találni!

Éhesen rikoltó madárfióka mondd:

mi jobbá akartunk válni!

 

Szüleitek arca már összetört tükör.

Fénylő vetések végén mélyülő gödör

ásít szívük feletti szivárványok

összes létéhez. Nektek ajándékoz

minden kétséget! Álmaitokat őrizzétek!

 

Érdekein túl őszintén őrizze hitét,

ám mégis lássa:

amott egy hangya, hogy szalad!

Tudasd vele: kezdettől fogva szabad,

a fájdalmas gyermekkor hiába rohan!

Álmodd vele céljait, taposva sárban,

sebbel nehéz ember e gyarló világban

árva arccal is tudja:

elfolyó idő a könnyű ígéret!

Igaz élnivalóságát ne térítsd el!

Ármánnyal szőtt önzés terhét vedd el!

Acsar kutyáktól kivert terhét tiszteld meg,

s adj melléjük méltó társat,

mikor a tegnap már nem segíthet!

 

 

Emlék M.J.-nak

 

Esküdte céljainkat, vágyainkat

hajtottuk a boldogság jármába,

hogy átélhessük álmainkat.

Hozzánk hajoltak a hajnalok,

mikor elaludtak a csillagok.

 

Lábujjhegyen közelgett a pillanat,

tördelte óhaját, olvasta szüntelen

múltját állandósult várakozásban,

és mire a lelkünk összeért, sötét

bosszú onnan tért meg hideg vackába.

 

Koszos aszfalton élted át tétova útjaid,

Varázsolt életek simasága tükrözte

széttiport hétköznapok újra nőtt fűszálait.

Rohanó időnk üresedő életek törvényeinek

hódolt be, miközben szemlélted a láthatatlant.

 

Bármiképp is ismertek engem,

Bármit is gondolhattok róla,

Bármit nagyon el tudok hinni,

S bármit, olykor, nagyon nem hittem el!

 

Kicsi tagadás, nagy elfogadás.

Nagy lázadás, kicsi elfogadás.

Keresetlen utak kapuinak nyitása.

Sikertelen lelkek átjutása

szorosra zárt ablaktalan világba!

 

Képzelt hitek nyugtalan utcáin,

Színtelen hervadó virágmezőin,

mozdultál hamis akaratra!

Urad vigyázó óhajára

fordultál a mélybe!

Oda,

ahol a titkot vélted!

 

 

 

Kép-telenség!

 

Gyermekeim gyermekei előtti ősök szavai

hullanak az éjszakában. Szólnak magányról,

halálról. Kétség szította tüzek élednek,

egy óriásvolt tölgy alatt ülve.

Mellettük fázom, fényüket nem látom.

 

Kerge szél kószál száradt ágak görcsös

ujjai között, hamis dallamokat fütyülve,

a világló háttér előtt karmolva énjét

a valóságba, mindhiába keresve létét.

Sokősznyi hulladék lábainál, tavasza

elveszett, madárkarmok tépte ruhája

száradt sérülésekkel teli,

könnynélküli fájdalom.

 

Frissen keletkezett göröngyökkel teli

utamon, porosodó kabátom levetem.

Kórházillatú szobák nyelik hörgő magánysóhajainkat.

Fekete hollómadár rikolt, s tépi fel régi sebeinket.

 

Lehunytam szemeim, s keresem látásom!

Kitárt tekintetek előtt veszett el hallásom!

Vakságom vezeklem, hulló

pilláimon görgő cseppekkel.

 

 

Barátom

 

Csak a csend beszél helyettem,

hullajtja feléd őszi titkait.

Leckeként futnak eléd napjaim,

- mosolyok bújnak benne némán -,

ajtók csikordulnak a sírás

arcán, szót váltunk, ha kell,

ha nem…hát nem baj…

Elmúlt élet zörren talpad

alatt, kopog sétáink nyomán

az ősz, tanuljuk a hangokat,

színeket varázsol elénk az ég,

- kósza idegenként lépünk elé-,

jégbedermedt ölelésekre

hintjük a szót, sivár magányok

futnak szét, ahogyan kinyitja

szemét újra a remény!

 

 

Hajnal

 

1. Hideg tél zörget ablakot,

vattába burkolt árnyékvilág.

Álmosan úszik elő a reggel,

szürkéből lassan világosra vált.

 

2. Didereg az öreg mozdony is,

majd dühödten vált irányt.

Belezakatol az idegen világba,

átrepíti tegnapján az utasát.

 

3. Viselkedések nyúlnak el székeken,

a havas táj is csak integet.

Reményből indultam fény felé,

tengermély óceán tolult elém.

 

4. Homályból vett erő hiteget,

karjában ringat észérveket, de minek

zötykölődik ridegen, elhagyott

váltókkal tűzdelt állomásokon át?

 

5. A csend szava szólít eléd.

Vetkezd le végleg vétkedet.

Kalamárisom immár vörösre vált,

tapasztalt sebeim gyógyulnak már.

 

6. Játékom immár utolér, egy idegen

szempár csodálkozik ránk, rebben

hitelem takarító kezében, ahogy

közönnyel lezárja műszakját.

 

7. Amott egy gyertya fénye lobog,

szüleink mormolnak boldogító imát.

Rezzenéstelen indulunk a harcba,

önmagunk, és egymás karjain át.

 

8. Díszehagyott ruháim elvesztem.

A fogas is kérdésre vár:

mikor nyughatsz itt kedvesen,

te nedves, levetett sötét kabát?

 

9. Társmagányok zörrentik az éjszakát,

nyitott ajtók fonódnak rám csendesen.

Nemek villáma hiteget, saját színeim,

szüntelen fényes ígéretek mosolyán.

 

10. Különb e nézet, mit hiszel ma,

álmodat csókolja a valóság,

remények harsány „tus” zenéje

kérdezi: Te mit csinálsz?

 

11. Teszem, mit lelkem rejtett zuga,

itta magába anyám-apám mondott szavát.

Törvényeinek hódolt be akarva, népek

leköpött bölcsességére telepszem rá.

 

12. Álmodni mertem itt, ma e földön,

s röhög a hiéna világ, ha ráérsz ma

megtenned, ne várd a holnap

igazoló szavát!

 

13. Utószó:

Csak rejtsd ide izzadó tenyered,

harcaidra nyisd ki szívedet,

a szépség és a szörnyeteg

felváltva ont vétkeket!

 

 

 

Haikuk

 

 

Csend

 

Talált pillanat,

zúgó patakpartokon

nyugodt szenvedés.

 

 

Pincérség

 

Kávéházi csönd,

lopakodó szerelem.

Csókolt fizetség.

 

 

Búcsú

 

Egy tétova kéz,

elutazott a remény.

Hideg állomás.

 

 

Névnapodra

 

Öröm idelenn,

odafönn él egy barát.

Zokogó magány.

 

Veled, vagy nélküled

 

A megértések

kövein botladozunk,

reménytelenül.

 

 

Jutka

 

Mosoly arcodon,

vágy nyújtózik tétován.

Szerető álmom.

 

 

Ősz

 

Lustálkodó fény,

nevető termékenység,

sárguló lombok.

 

 

Rólam

 

Néma szavak a

csend paripáján ülve

züllenek hanggá.

 

 

Szegénység

 

Megfelelőség

tökéletessége az

álom alvása.

 

 

Álom

 

Hiányérzetek

kívánságával eljött,

és nem teljesül.

 

 

Éjszaka

 

Szedett-vedett ágy,

egyedüllét álom a

csak gyűrt lepedő.

 

 

Kirakat

 

Tudunk valamit,

mindenséggel mérjük Őt,

mérgezett rovar.

 

 

Diagnózis

 

Nárcisztikusság,

Ölelt-ölre hiába,

mégis nyugodtan.

 

 

Prózák

 

Képzelt levél

 

Régen elmúlt már az a bizonyos dátum, és minden bizonnyal szerény személyem nélkül is megtörtént számotokra a fontos esemény, amely után most már boldog házasságban élő emberekként köszönthetlek benneteket így utólag is, amelyet őszintén irigyelek, de éppoly őszintén kívánok sok-sok boldogságot nektek.

 

Föl-föl rémlik előttem utolsó veletek együtt töltött esténk, amely gyönyörű volt, és még most is látom magam előtt, ahogyan együtt futunk a buszhoz, ahogyan felszállásunk után még integettek azon a sötét hajnalon valahol az irdatlan városban, és erősen éreztem az összetartozást, a felőletek jövő ragaszkodást, igen, hát jólesett!

 

Úgy vélem ezt az érzést – oda nem érékezésem okán – mintha megcsaltam volna, amiért bocsánatot kell kérnem. Megteszem, így hát bocsánatot kérek. Miért írok mégis hetekkel később csak?

 

Mert itt ülök büszkeségem romjai fölött, s felbolydult érzelmeim által megfogalmazott gondolatokkal nem óhajtottalak benneteket zavarni. Nem zaklatott, sirámokkal teli levélre van szükségetek, s különben is, mit tehettek ti róla! Persze, hogy semmit!

 

Az Ő igazsága! Ha az igazság állandó, szent és változtathatatlan is, mi, akik az igazságot kimondjuk, mint egy megdönthetetlen érvényű időtlenségként, tudnunk kellene, hogy az idő nem a miénk, csak annak tartalma, tudnunk kellene, hogy könnyen változunk, megingathatóak, jóra, sokszor inkább rosszra hajlóak vagyunk. Ezért aztán egyet tehetünk, ha mosolygunk saját, kinyilatkoztatott igazságaink hirdetése közben. Nem az igazságon, hanem önmagunkon!

 

A verseimben minden benne van, a levél, a most megfogalmazott szavak elégtelenek, képességeink, emlékezetünk korlátozottak, szavaink csúnyán lemaradnak gondolataink mögött, mire leírtam fele kimaradt, a másik felét elfelejtettem, marad az újra elővett, a fogalmazás szorító börtönébe vett vértezett forma, tehát nem vagyunk túl pontosak, én egy kicsinyt „agnoszta” lehetek, bennem is mocorog a „szkepszis”.

 

És még mindig nem tudjátok mi történt! Szerintem semmi különös, csak valahogy nem megy ez nekünk. Régi életem egy tragédiával még egyszer, utoljára gyökeresen megváltoztatta életem, küldetésem teljesíteni kell bármi áron, pedig előtte már majdnem sikerült boldognak lenni.

 

Annyi teher van a vállamon, annyi túlmutató értéket kell létrehoznom, óvnom, folytatnom, megvédenem, képesnek kell rá lennem, hogy nem fér bele most ennyi ellentéttel a belső egó, erre már nincs energiám.

 

Pedig néha jó volna, ha mellettem lenne, ha néha tudna segíteni, hiszen nem vagyok én sem erős, sem bátor hős, gyarló vagyok, időnként saját belső félelmeimmel kell küzdenem, temérdek dolgom közepette magam szorulok magammal szemben hátrányba, a mai napot kell megoldanom ahhoz, hogy holnap is legyen, vele, vagy nélküle!

 

Miért van ez így? Ezt már ne tőlem kérdezzétek!

 

Nem tudom a választ.

 

 

Realitás és álom

 

Sínpár mely a végtelenben találkozik, vagy keresztezi egymást, váltókkal teletűzdelve, melyet az élet más szereplői is kezelnek, haladva a következő felé, mely odakényszerít, vagy épp ellenkezőleg, elirányít messzire, gondolhatnánk örökre, de lehet látni a következő állomás utáni váltókat?, ugye nem, az állomásfőnök kezében a döntés, a kényszerpálya sikolt a kanyarban, akár le is ugorhatsz róla, ám haladásod attól kezdve lehetetlen, sőt sérülhetsz is,  hát nosza újra előre azon a fényes szalagon, s a váltókezelők himnuszát zengve,  imádat mormolva reméled, kezük újra lendül, csattan, vált, s előtted az új irány!

 

 

Ünnepek

 

Először is azzal kezdeném, hogy igen: várom az ünnepet, ami még kóborol valahol a világban, vagy beragadt a hírek zegzugos útvesztőibe, vagy volt egy rossz manó, aki elszaladt véle, mert tetszett neki, azt hívén:

Neki szól az egész, s máris a mennyekben, vagy pokolban érezte magát. Neki, valakitől, hiszen erre várt ősidők óta, s lám egy jó tündér megszánta, ajándékba kapta, s nosza elillan vele tova, arcán a boldogság ragyogásával, mert piciny élete ezt kívánta, hát legyen, s innentől még egy darabig, most a pillanat a lényeges. A pillanat mely oly véges, jőve a következő, mit nem lehet tudni mivel lesz terhes, mitől lesz gazdagabb, s mitől vesztes, ha van miből, ha van mitől elhagyatva lenni, amikor nem volt, de kellett volna, hát hiányzott, s most itt van végre, ha tudná, hogy egyáltalán:

Róla van szó!

Így vagyok ezzel én is, hiszen találgatok talán igaz tudás híján, az olvasatlan üdvözletek már felébredtek, kaptak útravalót egy nagy csokorra valót, talán-talán, ám kesze-kusza országúti csélcsap irányok késleltetik, még nem kopogott be hozzám, bár előre tártam szélesre ajtómat, mikor a csengő még meg sem szólalt! Fogalmam sincs, hogy hogyan telnek majd az ünnepi napok, fogalmam sincs, hangulatom mindennapjaimban mikor merre kalandozik, változik-e, hullámzik, vagy csak úgy sehogysem lesz, elképzelni próbálom, mikor mit teszek, azt, hogy mit fogok érezni, még nem tudom, csak azt tudom, sokat jár a szeretet ösvényén gondolataim sora, ám sokszor biztatás nélkül fordul vissza. Fogalmam sincs milyen lenne, ha ünnepem állandóan velem lenne, s ha nem, akkor miért ne? Előtte volt, most is lesz, nélküle nem lenne az sem ami most van, s ha van, a voltból jövő lesz, a leszből pedig a ki tudja milyen múlt, mikor itt tapogatom a homályos jövőt, s tudom, hogy a ma ismerte holnap kevés lesz, csak érzem, tanulni, szeretni kell minden áron, szeretni, élni kell minden áron! Így érdemes.

 

 

Fák a magasban

 

Manapság, felszínes értékek, anyagiasság mentén meghatározott utakat látunk sikeresnek, miközben az egyén szegényesedik, lelke elsivárosodik, drága hívságok döntik halomba az egyetemes szeretetet, talmi csillogás vakítja el szemeiket, s döngölik szürke sárba közönyük álarcán kínmosolyukkal a környezetet okolva, miközben elég lenne csak látni és szeretni.

Azt az értelmet vélem látni amely pont a szellem erejéről szól, amikor az a fa éppen hogy a nagy tömegből elvágyódva, ki tudja hogyan miként került a magva a hegytetőre, szelek, madarak útján-e (?), s mi több gyökeret mert ereszteni, pedig az ideális lételeme ott lenne lent az erdőben, felnövekedve dacol az elemekkel, fagyok-szelek-villámok próbálják kifordítani tövestől, mégis karjait emeli az ég felé-talán gőgösen-egyedül, és szerencsétlenül, ám nekem; behunyva szemem, ott lebeg a kristálytiszta kép, amely azt is jelképezi óriási erővel, hogy-e különcködés, a világos háttér előtt csodálatos kontraszttal megmutatja az egyén kívülállóságát is, azt a képességét, mellyel mindannyian rendelkezünk egyedi, megismételhetetlen voltunk által, merve mást gondolni és tenni, mint a nagy többség, s így, bár fájdalmak szenvedések, kínok útján, de újat alkotunk, lelünk, látunk, s szolgálatba állítjuk a fejlődés oltárán ismeretlen Istenünk előtt, imádva, meggyalázva. Nekem azt is jelenti, hogy ha időnként meg tudunk állni, rácsodálkozva mellettünk körülöttünk bármire, ami mellett nap, nap után elrohanunk, s észrevesszük annak minden szépségét s értelmét, az ne legyen ritka csoda! Egyetlen fa a hegytetőn, s órákat lehetne beszélni róla, ez a természet ereje, a szellem ereje, rövid életünk szépsége, a szavak szépsége, képesség, amit meg kell őrizni!

Nagyon szeretném, hogy így legyen!

 

 

Szeged

 

Benyomások, emlékeimbe örökre beégett filmkockák, egy találkozó képei, igen: villanások.

 

Péntek, monoton dolga teli hétköznap, de, ki, mikor, hol, hogyan fogadtatik, jaj csak minden rendben menjen, mégis csak mi vagyunk a házigazdák... telefon, levél, kérdés és talány, Krisz sem tudja mikor, Anisse is álmát félti, Ő hogy felkeljen? Majd szombaton kiderül.

Szeged Te napfényes, világos város! Köszöntötted látogatóidat fényekkel leöntött rügyező fákkal, színes virágözönbe borítottad bokraid alig ébredező ágaid, ne… ne tépd le szólnak hozzám, nem is akartam, csak mutatni, nézni, látni kell, nagyot sóhajtva, igen: tavasz van!

Jegáék várják Femis Mamát, a szeretet édesanyját, ki e napon fiává fogadta Kriszt és Anissét, hogy a szálláson ne kelljen több szoba. Ámokfutóként robogok ős öreg kocsimmal az állomásra, Anisse vonata 10 percet vacakolt el valahol útközben, de itt van, leszáll, messziről felismerem, pedig még sohasem láttuk egymást, a Dóm téren rövid séta, majd csüccs egy kemény padlaton, s jő egy csodaszép, kedves mosolygós leány Nevünkön szólítva!

Szilvi az kivel egy utcában lakunk, oly régóta rohanunk saját fontosnak hitt dolgaink után, hogy csak így tudunk találkozni! Befutnak Jegáék, a párja Kata, a röpködő Femis, hátizsákja fontos terhekkel teli, eláruljam?: - persze, hogy almás pite, még ott van Femis óvatos alkotó keze, talán még ki sem hűlt, cipelte nekünk fél országon át szívének teljes szeretetével. Krisztián! - ugye hoztad a technikát? - kérdem, hát persze, s csatt, katt fotók minden oldalról, Szilviről, Anissével s jómagammal kiegészült csapatról.

Egy csapat, egy apró hét fős társaság, kik ismerik a másik gondolatait is talán, de most látják egymást először a valóságban, itt nincsenek meglepetések, ez csak apró új helyzet, dolgainkban már hasonlóra jár a lelkünk egy része, itt nincs fölösleges pukedli, meg keménygalléros, divatot majmoló magamutogatás, itt kérem egyszerűen öröm van, közös hang, igazi természetesség.

Tétova topogás, rakjuk le a csomagokat, szállásfoglalás, s ha eddig nem lett volna igazi a hangulat, akkor most már biztosan. Kiderül Szilvi kérdéseinek igazi oka, sajátkezű, névre szóló meglepetései, mellette az Ő igazi utánozhatatlan mosolya, közben keveredünk, még fel sem ocsúdtunk az egyik meglepetésből, jön a másik, Femis osztogatja piciny csuprait, ám a feliratok személyre szabottak, mintha ezer éve ismerne bennünket, rövid pár szavas köszöntői a szívünket simogatják. Femis, Te Drága, jószívű „Boszorkány”! Honnan tudtad? Ki lelkével néz, az lát igazán! Köszönjük szépen!

 

Ki-ki a maga örömét megőrizve összekapja magát kis csapatunk, hajunkat a szél borzolja, arcunkat kínáljuk fel a simogató napnak, magunkat pedig az együttlépkedés megfontolt, beszélgetős apró koppanásainak. Elhalkulva téblábolunk a Tisza parton, kérdezzük egymást, ki is vagytok Ti Barátok amúgy, a család, munka, a barátok az élmények? Ezer idegszállal nyitjuk fel kérdéseink kapuját a feltételnélküli befogadásra. Csak figyelünk a másikra, csak könnyedén akarunk, feszülés nélkül együttlépni, együttgondolkodni. Az áradó folyóvíz sem zavar, apró hullámai a gondolatainkat, s lábunkat simogatja. Olykor-olykor megállunk, a lemaradó érjen utol bennünket, mi együtt vagyunk, nagyon jó érzés ez, a város pedig hív, mutatja magát, időnként, szegediként Jega, vagy én mesélünk a falakról, utakról, színekről valamit, most én is a többiek szemével nézem saját városomat, újra és újra fel lehet fedezni. A Virág cukiba be sem ülünk, de meg kell nézni, Femisnek fontos, az első randevú helyszíne, mit sem változott azóta, mondja, de hogy Ő mennyit, ki tudja, de szerintem az ember ott legbelül ugyanaz. Dóm tér, a Kárász utca, az Egyetem, Horger Antal úr is szóba jön, meg József Attila kirúgása anno, meg fotók a költő szobra előtt.

 

Kicsit elfáradtunk, Jegáéknak irány kávézni, magamra maradok feladatommal, indulok a tortáért, elgondolkozva tekergetem a kormánykereket a friss élményektől telve, miközben túlhaladok a cukrászdán! Miért is jöttem erre?

Persze, a torta, ami nagyszerű lett könyvalakjával, sőt óriási, s mint később kiderült, el sem bírtunk vele.

 

A „Gödör”

Oly régóta már csak nyeli az egyetem és a város vendégeit a Gödör nevű étterem feneketlen gyomra, a konyhája kitűnő, árai szolidak. Vacsora találka itt, keresem a társaságot, a pincérek bekísérnek, a helyünk megvan de a többiek? Utcára lépve már látom teljes szélességében a járdát elfoglaló lassan haladó csapatot, a hölgyek sárga virágcsokrot őrző leeresztett kezei keretezik a képet távolból. Végre megjelent Dina és András is, mindenki vidám, és főleg éhes. Helyeinket elfoglalva egy fiatal pincérrel belopjuk a tortát a konyhába. Hangulatos mécsesek mellet folyik tovább a szó, szomjunkat oltva jöhet a korgó gyomor csitítása. Femis tortaosztása után az első szusszanásokat elnyomja a dübörgő zene, s bár szeretnénk beszélgetni, de nem tudunk.

Irány a szálláshely, csendes utcában egy jószívű portás nénivel, az ágyakon szétterülve folyik tovább a társalgás. A rohanó idő ránk ül, nézzük egymás mosolygós arcát, itt-ott valaki elhallgat, de jön Krisz a dossziéjával, és felolvas. Nagyszerűen összekovácsolt sorai nevettetnek bennünket, még lejjebb csúszom az ágyon. Dináékat nem engedjük el az utolsó busszal, később Jegáék autóztatják őket haza. Apró, lapos pillantásainkat a dohányzóhelyen frissítjük fel, miközben jön Anisse potyázni, nagyot szippant a levegőbe, majd bejelenti: Szilvi elment! Egy szál ingben rohanok utána, ne vesszen el a nagy szegedi éjszakában, vinném haza, még az úti cél is egy, de kedvesen elhárítja. Ő sétál, levegőzik! Nem hagyom annyiban, összekapom magam, elbúcsúzom a többiektől, és itt elnézést kérek Jegáéktól, de elrohantam, remélve, hogy az első sarkon még utolérem Szilvit, hogy mégse küzdje át magát a városon egyedül. Lassan haladok a trabikámmal széles kutató pillantásokkal keresve Szilvi sziluettjét a sötétben, ám mindhiába.

Reggel kapom az üzenetet, Anisse mégis fel tudott ébredni, már a vonaton ülnek Krisztiánnal, Femis pedig egyedül sétál a városban.

Gyors telefon, randi a Gödörnél. Most aztán megsétáltatom Femist, gondoltam magamban, s széles kört leírva a szerencse is velünk volt. Istentisztelet volt a Szerb templomban, megnézhettük csodálatos ikonosztáziját, nyitva a Dóm, a sűrű padsorok egyikéből, ülve, kényelmesen átláttuk minden zegzugát, a Zsinagógában - valóban gyönyörű - egy régi ismerősöm fogadott bennünket, idegenvezetése attraktív, s mindenre kiterjedő volt. Kilépve újra a levegőn szinte más emberként néztünk szembe a nappal, ahonnan még egy nagy séta a Ligetben és irány a Buszmegálló. Femis hazaútja Pécsre az 1-es állásból. Barátságát őszintén őrzöm!

 

Köszönöm mindenkinek, aki itt volt, hogy megtiszteltek bennünket jelenlétükkel, az ismeretség barátsággá mélyült, az együtt töltött idő talán kevés volt, de esetleg legközelebb... most már tudjuk, hogy miért kell felemelni lusta tagjainkat, ha róluk van szó, amikor újra találkozunk. Remélem úgy lesz, legközelebb. Egy év múlva akár ismét itt, Szegeden....

 

Letenye

 

Hazaérve magamhoz öleltem a csendet, kerestem a szavakat, elakadtak, vagy még meg sem születtek, kompromisszumokon keresztül bukdácsoltam, tettem a dolgom így az utazás után, poros köpönyeget porolva. Emlékeim élesztgetve révültem bele a Sétakert melletti képekbe, elbujdokolt völgyben húzódó két vékony fémszalagra rácsodálkozva, hisz ha lenézek, még ma sem tudom: honnan jön, s hová tart, mit hoz szárnyán  a szél, feszült orral beleszimatolva az illatoktól terhes tavaszi légbe, éjjel rákönyökölve a sötétségre, - kezemben a frissítőmmel -, szemem elvész a kert évszázados tölgyeinek hihetetlen lombzöld sátraiban, s nem tudom mi végre az a sok vetési varjú, miért kárognak-rikálcsolnak annyira, mire akarnak figyelmeztetni, szólnak csak talán: Hé! Itt élünk mi is! - felejtsd el a fekete szárnyakat, élvezd a pillanat szépségét, azért jöttél ide, mert több évtizede elültetted felnőtté válásod kamasz facsemetéjét, hát most akkor ülj le hatalmas dereka mellé, rád borul óriási lombja, ismered minden ágát, levelét, zeg-zugát, Te élted át, ez a Te múltad emlékkönyve, lapozz bele!

Fegyelmezett útvonaltervezéssel, felpakolva reménnyel, hittel, várakozással suhant velünk kirándulásunk szekere, fejek billegtek, képek tornyosultak, málháktól terhesen süvítettünk bele az alföldi tájba, betérve a mélykúti kocsmába, zord dolgát végző kocsmárossal, ott csilingel még a szolgálati mosdójának kulcsa a foltos poharak mellett, miközben kávészerű löttyöt lódít elénk, itt könyököl a mosolygós-piros arcú reggeli úr gyűrött ruhájában, borostás-véreres szemekkel udvariaskodja a mát felénk egykedvűen nyúlva itala felé. Lovaink újult erővel vágtatnak tova a bajai zeg-zugos elterelések közepette keresve a helyes irányt, kalapom emelem a temető mellett, itt már nem válaszolnak, de gondolj csak bele, miről mesélhetnek? A Duna ezüstös, széles hátán hordja a pillanatot, nekiszegezzük mellünket a friss tavaszi szélnek, már előttünk a Mecsek zöld vonulata, lábainál az óvatosan meghúzódó várossal. Drága Barátunk áll az egyik sarkon, mi meg egy másikon törjük az egyenest ketté, magunkhoz öleljük a találkozást, s futunk-futunk tovább dombnak - nekem hegynek - fel, völgybe alá, jobbra a csertői tó, csillogó tükrében fürdik a nap, odébb egy piciny falú, templomtornya alattunk karcolja a lég kék tömbjét, emlegetjük Jávorka Ágit, szertelen szelleme, élete sodrásában ugyan merre vihette? Kaposvár, Te álmos város, csak úgy pillanatra érintünk, száguld alánk az út szalagja, s máris Nagykanizsa. Diákvárosom, hát Te is felnőttél, oly picik a régi ismert házak, s mennyi új képzelet valósult meg!

Hullámvasutat játszik velünk a táj, repcemező aranyló kendőjét terítette a domboldalakra, virágillat úszik a langyos szélben, barátságosan int felénk a letenyei templomtorony. Sida és Tibor terelget befelé bennünket, mintha ezer év óta ismernénk egymást, a többieket is, örömünk száll egymás felé, hallgatjuk két tiszta ember bölcs, nyugodt szavait, szomjasan isszuk közös tiszteletünket egymást iránt, levetkőzhetsz meztelenre, a lelked teszed közszemlére költőként, de itt csend van, béke van,  s tiszta áramló öröm. Őrzöm a félhomályos szoba titkait, az odasűrített emlékeket, az övékét, a miénket, az enyémet, a nyugvó polcok könyvterheit, a viharos múltjuk emberivé válását, utolérhetetlen nagyságukat, ahogy így tisztán tisztelnek meg bennünket, s mi viszont. Borzongva a várakozás pillanatával, szemlélem a szobrokat, festményeket, magamba zárom az Ő hangjukat, csukott szemmel hallgatom magunkat-egymást, ahogy dallamra kelnek verseink, az otthon békéje duruzsol szívemben, oly jó ez a nyugalom, itt van, amiért megérdemesül a pillanat, hullnak alá a lélek szavai, emberek vagyunk ruhátlanok, és odakünn belekondul a templom harangja, idebenn pedig válaszol rá egy falióra hangja.

 

Novella

 

 

Mozgások

 

„Szerelem. Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.

Nem a szél, nem a függöny.

A lebbenés!”

 

Olajosan fénylő, tükörsima odalenn gátjai között a folyó, felszíne valóban olyan, mint a tükör. A parti fák méregzöld lombjai rezdületlenül állnak tótágast benne, úgy tűnik, örök időktől fogva. Ha nem hívna, jelezne egy apró harang a város valamelyik templomában, és ha nem vegyülne bele az első hajnali buszok morgása, szinte érinteni lehetne a csendet.

Igen a csend! Ezernyi vibrálása hallatszik minden felől. A lombok népe teli torokból köszönti az új napot, alattuk horgász csobbantotta csaliját a vízbe, s mellette kíváncsi csillámló-uszonyos hal bukott nevetve újból alá. Valahol a szemétdomb kapirgáló királya nyújtja hosszúra nyakát, hogy kieressze érces hangját. Kerékpárcsengő csilingel, magányos motoros pöfög el messzire, szellő ébred észrevétlen, a reggeli személyvonat most kattog el feketén, s ijesztően. Az éjszakai munkás fáradtan ejti ölébe kezét, a pékek kiszórták forró ágyukból a kenyeret és a süteményt, étvágygerjesztő illatuk ideleng ablakom alá.

Valaki az imént rántotta meg az öblítő láncát, a víz hangos csobogással mossa le magával az éjszaka utolsó cseppjeit, hogy azután kábultan vigyorogjon bele saját képébe, amint a tükörhöz fordul.

Reggel van, amikor egyedül, tisztán érzem magam, amikor még nyugodt vagyok, persze még nem indult el a körhinta, még nem szédülök. Szinte lerohan az élet öröme oly hevesen, hogy beleborzongok a gyönyörűségbe.

Utazni készülök.

Fél délelőtt otthon rostokoltam, mert egy autós barátom megígérte, hogy eljön értem, és együtt felvisszük csomagjaimat a Postára. Mégsem jött, cipekedhettem egyedül a lépcsőn le, tehertaxira föl, közömbös alkalmazott elé fel a pultra, majd fizetni könnyedén, mint egy gazdag diák. Így már nem nyűglődtem tovább terhemmel, de Ő sem egyébként, mert könnyedén sarokba hajigálta azokat.

S most itt vagyok egy „csűhögőn”, ami dühösen, büdösen zakatol bele a tájba, ha mint utas nézem, akkor inkább csak el a táj(ak) mellett.

Eljöttem, de nem érzem úgy, hogy végleg, mintha csak kirándulnék most is valahová.

D.-be érve csellegtem formátlanul, gyűrötten, majd régi ismerősömnél nyújtottuk az éjszakát elalvásig.

Új nap, ígéretes hajnal, az égiek kegyelmesek és én elcsábulok egy sétára.

Megszokott helyre igyekeztem, e város messze földön híres parkjába. A tavasz minden szépségét mintha csak azért találták volna ki, hogy el ne rohanjak mellette, lassítsak, láthassak.

Csodálatos a természet nyitása, sírnivalóan gyönyörű. Örültem és kínlódtam egyszerre; így voltunk egymással én, meg a világ.

Leültem egy piciny tó partján a vén füzek alatt. Mellémcsapódott árnyékom, rákönyököltem. Szemben, ám kellően távol, hogy rálássak, magasodik a barátom, egy hatalmas vén platánfa. Évekkel ezelőtt felhívta magára figyelmemet, messzire kitűnt a körülötte lévőktől. Mindig más volt.

Tavasszal harsányan zöld, a teteje meg fehér. Nem értettem soha miért eme kettősége, de büszkesége, öröme magával ragadott, mert hogy örült, az látszott rajta. Olyan fehér a tavaszi pompája mellett, mint aki téli alakját őrzi görcsösen új ruhája alatt.

Nyáron hatalmas, susogó, mesélőkedvű, öreg, neszező-motozó apóka.

Ősszel? Ha a többi már berozsdásodott, Ő még küzdött. Narancssárgából pirosba, majd vérző vörösbe, később lilába, s csak majd ezekután lett rozsdabarnába hajló, levelét hullajtó. Nem illett a mostani helyére, de gyökerei kötötték. Nyilvánvaló, hogy sohasem tudott volna elvándorolni innen, maradt tehát, hogy az én barátom legyen, s némely napokon, mint a mai; a támaszom.

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom régi barátaimat, volt munkahelyemet, az elhagyott cimborákat, ezért újból egy csűhögőn zötykölődök. Szívesen fogadtak, kellemes zsibongással tagjaimban beszélgetünk, számukra még mindig a régi vagyok. Észrevettem már, hogy az otthonülő számára izgalmas a messzi útról jött vendég, Ki nem fogynának a szóból, el kell mesélni egymásnak életünk eddigi alakulását, hogy igazolva légyen: kinek-kinek, ami. Kérdezték ugyan, hogy miért vándorolok mostanság annyit, de mintha nem is lettek volna kíváncsiak a válaszra. A válasz? Ilyesmi, hogy tévút, nyugtalanság, talán. Röviden úgysem tudnám elmesélni életem, többet meg nem óhajtok mondani, vagy mégis akarnék, de nem tudok. Mutatok inkább fotókat – brrr -,  az egész egy piciny kartondoboz, mellé mesélnék, a kérdésekre meg ilyesmit válaszolnék, hogy tévút, meg nyugtalanság.

Később: - Tegyünk valamit a „recsegőre”, és hallgassunk zenét! – kérték a többiek.

Zene.

Szeretek leülni elé, fogadom, mögémkerül, körbefog.

Mint a Tisza.

Egy mozdulattal belésuttyanok, úszom. Érzem az erejét, a simogatását, érzem az erőmet, szembefeszülünk egymással.

Később.

Kilúgoznak a mozdulatok, már csak gondolatok vannak, érzem az erejüket, az enyéimet már nem, megadva magam kimászom.

A zene!

Alámerülök benne, gondolatok zuhannak utánam, emlékképek. Álmodom, megnyugtat, lazító hullámokban elönt. Ez olyan pót-nemcselekvés: sokszor.

Eluntuk egymást!

Az órámon még csak negyedtíz van, de álmosság kerülget, hiszen hajnal négy óra előtt felkeltem, és vonatra ültem. Éppen-éppen elértem, mert ez a járgány pontosan tud indulni, de megérkezni mikor fogok?

Kellett-e mennem tovább? Mindenáron!

Tudtam, hogy el kell jutnom P. városba, mert számomra az a hely az urbanizáció csodáját és a szerelem megfogalmazhatatlan örömét jelenti egyszerre. Így együtt egyszerűen csodálatos, s amint kigördül velünk, utasokkal állomásáról a vonat, még van alkalom egy utolsó búcsúpillantásra, a hegyre felkapaszkodó városra, egy dombon álló kápolnára, s mellette a magányos keresztre.

Hová-hová rohanok így az események elébe, éppen hogy csak megérkeztem, tehát boldog vagyok. Kellemes, várakozással teli izgalommal belül, kívül nyugodt utazó képében megkeresem a Sallay utcát. Itt kaptam ugyanis szállást, egy keresztes szobát napi áron felül plusz telefonköltség. A nevem mellé beírva névtelenül: még egy fő. Névtelenül, alaktalanul sajnos, mert egyedül vagyok. A számla előre kiegyenlítve, akkor miért is törődne sokat dolgaimmal a tisztességesnek látszó fiatal házaspár házigazdáim?!

A szabadság kérész életű illúziójába menekülök, logikátlanul egészséges módszer, mostanság sokat alkalmazom, színesedik vele szürke hétköznapjaim tömege.

Sétálni indulnék, a kezdete nehéz, de mert célom nincs, könnyűvé válik a járás, van idő megfigyelni a szembejövőket, lehet játszani a gondolattal, találgatni az első benyomás alapján. Ugyan ki lakozik a bezárt arc mögött, őszinte-e, vagy álarc viselete, a mindenen átsikló tekintetekben tüzek is villoghatnak?

A Dóm környékén járok - nyugalom van arrafelé -, szembejött egy bolondos figura, hosszú nyelvét rám öltötte, kicsúfolt. Igaza lehet, talán igaza lehet.

Most magányra van szükségem!

Lihegő, köves, poros utakon kapaszkodom hegynek felfelé. Üdülők, villák, paloták maradnak el mögöttem, ahol sok-sokmillió, elérhetetlenül nagy anyagi erő feszül a falakban. Egy ember, egy család egész élete, habarcsos szilánkok kövült darabjai láthatóak. Irigylem tán, szép, hangulatos, mindenesetre öncélú. Nyírt pázsitok, egyedi tervek, gondozott környezetek, garázsok mögül előugró kutyaugatás fut fel utánam a hegyre. Eltűnök a belsejében.

Kísér utamon az erős fény villogása, az árnyékok állandó mozgása, gondolataim és a környezet bilincsben, jönnek apró neszek, kis mozgások, nagy változások és odalentről a lüktető város felszűrődő moraja.

 

Prózaversek

 

 

Ima a „Titokban” (részlet)

 

Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!

S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon….

 

Áldott az a kőépítményű szeglet,

amely irányodat töri felém,

vésett-írott emlékű az a aszfalt,

melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,

ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,

nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,

ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,

hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,

akarom és az lészen saját örömünkre,

nem törődve sem sérelemmel,

másokkal, bárkivel,

a világgal, vagy mással.

 

Én pedig szeretni

akarlak, és foglak!

 

Hiába a töredékes mozdulások,

meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,

melyek véletlenekké silányultak,

hiába a környezet, meg a rögök,

melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,

hiába, ha a mindenség is ellenünk van,

ha te úgyszintén engeded,

velem óhajtod, kéred is talán,

teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,

néha szédülsz, de jól esik nemde?,

kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,

félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,

magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.

A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,

küzdenek, ellene, s nem érte.

Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!

Hát mi elől?

Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!

 

Válasz az Ima a „Titokban”-ra valakitől

 

Olvaslak, s szemem harmatoz,

Veled érzek, rád szeretnék.

Hasonlót éltem át én is,

talán ugyanakkor, meg ugyanott.

Látni akartam őt, nem többet.

Közelébe menni, összepislogni,

mindössze ennyit!

A templom véres freskói

elijesztettek, ellenükre élek.

Toronyiránt haladtam, magammal

hadakozva, bűn-e így akarni?

Beszéltem, itt belül, minden fájt

és te nem hallottál….

A fekete tündérnek adtam

utolsó garasom, könyörületért.

Telhetetlen maradt.

Megkérdőjeleztem ép eszem.

 

Jöjjön, ki jobban

teszi nálad és nálam,

ahol az asztalod, ott az ágyam,

mert egyszer arra kértél, várjak rád,

hát rád teszem életem.

Ha újra kezdeném, újra így tenném,

szerelmesen-szerelmesed.

 

Rövid nap

 

Levél, mely hiányt örököl gyötörve. Óhajtaná énem a többet, a mást, nemcsak egy villanást. Levél a másik illata nélkül, a szeme villanása nélkül, a keze érintése, a sóhaja, eltévedt hajszála, cipőjének koppanása, embertömeg valóságszaga nélkül. Zaj, a füst, a tér hiányától szenvedve, belepréselve szavakba, görcsökbe, félelmekbe, kívánságokba, nyiszlett mosolyfélékbe némán. A szó lenne a lényeg, vagy most a valóság? Mely megint csak álommá szépül a következő ébredésig. A vágy elfojtásává, kényszerré, mely kívánná a másik lelkét, szívét, testét, ahelyett, hogy beteljesülne bármilyen együttlét!

 

Csak egy kutya ugat odakünn,

de nem hallod, mert ropog a tűz,

de nem érzed hőjét,

jeges szél fú, de nem attól fázol,

éhes vagy, de nem itt laksz jól.

Az idő csak pereg, rohan,

s mit tettünk bele, mit nem,

ki mondja meg?

Vesztegettük volna?

Helyette? Előtte? Miatta?

 

Dünnyögni lényegtelen dolgokat

hívén, hogy hasztalan.

Egymásnak köszönve érosz oltára előtt,

kipirulva, nyugodtan...

 

Küzdelem

 

Régen hallottam, hallattad saját belső hangodat. Mintha elzártad volna nem csak előlem, hanem a külvilág elől, magad elől, mindenki elől. Börtönbe, álcába, maskarába szenvedett farsangi ünneplő ez, sokatmondóan semmiség, szertefoszló pillanat, elhajló érzés, vágott virágok szenvedése, groteszk ütések harsogása tükörképeden, forró gőzlepte üvegsík törülköző-nyomokkal, amely hasztalan hasít csíkokat homályosuló látásodon, fürtökbe akadt fésű tépi bogozza a tegnap kócosságát, reccsen tövéből kifordulva a múlt sóhaja, repedezik a még fel sem vitt mai smink, nem fénylik már az öröm odaát szembe veled, halkan csörgedezik az éj utolsó lehelete, zubogva ömlik alá keserve, s ölel magához frottírba öltözött csönded, szilaj hullámokba önt a ma csodája, ha megszületik egyáltalán.

Hiányzik a hangulat, az érzés, a perce, az érintése, hozzám hajol lüktetése ereidnek, panasz szellő ébred észrevétlen a száraz lepedő hideg ráncai közül, gyűrött ez az arc, kifakult emlékű a tegnap, jövőnk ígérete feszíti ökölnyi szorításomat, rám feküdt a suttogó éj, ordítva születik ujjá az örökségünk, törölném kínjaimat ölelésemből, ha nem markolna alázuhant emlékeket.

 

A Csend

 

Álmaim szállnak márványsima napokra, hócsipkeként hallgatva be a tájat, kedvesen ölel magába egy tüzesajkú fénylehelet, a Föld kohójával hímzett forráskövek mutatják a végtelen időt, némán hullanak pihe-puha vágyak, hóesés tengere hullámzik elém, kezeim közül kicsúszik a csend, sóhajok lebegnek imbolygó gyertyafényként, árnyékleplek mögül ugrásra készen lapul a szívbénító üvöltés, cseppkőfátyollá szelídítik a fényes lelkek sóhajai, csak az idő szobrászkodik, segítsége a szél, meg az eső, a fagy, forgácsai egymásra rakodnak, a lét harcol idebenn, ősi templomok nyelik el a sötétség koppanásait, lassan megszűnnek életem zajörvényei, ahogyan kezemet kulcsolom össze egy imára Apám sírjánál, most már hallom a csendet, lelke utamon végigkísér.

 

 

 

Szavak

 

Fagyott szívem feláldozom a szavak csodaváró oltárán, ragyogni álmodtam az égben, felsikolt bennem földi éltem, szavak dőlnek bennem toronnyá, velünk repülnek a napok, a szebb holnapot simítják elénk az angyalok, felhők peremére ülnek a szavak, a múlt levelei vetetlen gondolatok, amelyek kézbesíthetetlenné silányultak, a jövendő szeptember ágyaz termékeny avart, őszülő erdők lombjai súgnak halkuló éneket, a csendes Tisza vize mossa elém  a  szikrázó körút fényeit, óhajok csobognak talpam alá, magamhoz ölelem a folyó szavait.

 

A fény túloldalán

 

Tárt ölekben láncot ver dühöm, ébrenlét álmodást árnyékol a párás telehold, álmos éjpillangó kóstolgatja az ölelő angyali simogatást, üvöltő, lángokba hullott vágyak marnak szét, megölt fohászok segítik révedő tudatomat titkokra felemelni, arcomra hullik ez a lebegő fény, sejtelmes szép pillanat repül megcsalt mozdulatokkal üres hívásokra, fázósan ölel a süket éjszaka, tücsök zenél kölcsönharmóniát belém, sebbel nehéz fejjel lódulok a bebugyolált fények után, arcul üt a csend, óvatosan figyel a mozdulat, percegnek éveim gondjai mögöttem, elnyelnek fénykérdések, üdvözöl a lopakodó hajnal, csak egyet hadd lépjek még...napfényből leszünk azután mindannyian, s ott tündöklünk egy felhő peremén!

 

Tisztelet

 

Álmos tó vize balzsamoz oldott éjszakát, halott falevelek áznak partra sodorva, hűvös őszi szél susogja az elfeledett szavak ünnepét, félretolja a haragoszöld fák emlékét.

 

Felettem világlik a hold dalolva, súgva int csillagívet holnapomra, milliónyi arany emlékpor hullik karomra, régmúlt fájdalom ég fénytelen lámpaként, végtelen remegés a mért idő, taglózó döbbenet a szó, félelem szelek zúgnak csak, ellibbentik az emlékezés édesfehér függönyét.

 

Álmaim szállnak márványsima napokra, hócsipkeként hallgatva be a tájat, kedvesen ölel magába egy tüzesajkú fénylehelet, a Föld kohójával hímzett forráskövek mutatják a végtelen időt, némán hullanak pihe-puha vágyak, hóesés tengere hullámzik elém, kezeim közül kicsúszik a csend, sóhajok lebegnek imbolygó gyertyafényként, árnyékleplek mögül ugrásra készen lapul a szívbénító üvöltés, cseppkőfátyollá szelídítik a fényes lelkek sóhajai, csak az idő szobrászkodik, segítsége a szél, meg az eső, a fagy, forgácsai egymásra rakodnak, majd ébrenlét álmodást árnyékol a párás telehold, álmos éjpillangó kóstolgatja az ölelő angyali simogatást, üvöltő, lángokba hullott vágyak marnak szét, megölt fohászok segítik révedő tudatomat titkokra felemelni, arcomra hullik ez a lebegő fény, sejtelmesszép pillanat repül megcsalt mozdulatokkal üres hívásokra, fázósan ölel a süket éjszaka, tücsök zenél kölcsönharmóniát belém, sebbel nehéz fejjel lódulok a bebugyolált fények után, arcul üt a csend, óvatosan figyel a mozdulat, rámhajló törődés simogat, rezdületlen kezek bátorítanak, hunyt szemek andalognak a fény felé, csak állok ott észrevétlen, – megölelnek egyedüllét álmomban –, s várom, hogy az öreg tölgy felettem mikor mond mesét.

 

Hallgatom…, hallgatom miként percegnek éveim gondjai mögöttem, elnyelnek fénykérdések, a lét harcol idebenn, ősi templomok nyelik el a sötétség koppanásait, üdvözöl a lopakodó hajnal, csak egyet hadd lépjek még... lassan megszűnnek életem zajörvényei, ahogyan kezemet kulcsolom össze egy imára Apám sírjánál, most már hallom a csendet, lelke utamon végigkísér, napfényből lesz azután, s ott tündöklik egy felhő peremén

 

 

Valóságaim

 

Csak egy hófolt az egész, kísért a cserfes patak szava, évekkel ezelőtt, együtt leltük meg álmaink kövét, rebben izzó hangja lelkünk tükrén, de csitt!

Lomha az út, sáros könnyeket hullajt az ég, rohanó idő feszül fölénk, most magához ölel a pillanat, de odakinn édes álmokat sodor a hideg szél.

Mindez múltat idéz, amelyen jársz idegenként, ott vagy kiesve, mégis otthon melegével töltve, szorítsd-e két kezet, zörren a tavalyi avar, száraz ágakat hajtasz szét, márciusi szellő ringat régi teleket, idéz…

csak az a havas folt fogy egyre, könnyeket hullajt az életért, zöld álmokat ígér a holnap, fázósan húzza össze köpenyét a ma, két egymásba fonódó kéz siklik át a tájon, túlénekelt óhajok alszanak a vetetlen ágyon, minek is szól dallama, éles a harsona, kétség harca pacázza eléd kérdéseit, akaratod bomlik szét e tájon, kopasz ágak ígérnek harsány zöldeket, a tavasz ígérete int felénk, nem törődünk semmi mással, csak egymás mosolyával!

 

A csodákat igéző mosoly: hullajtsd temetőidbe a szavakat, szokások rogynak ránk, a rend teremt lelket, a korlát anarchiát, a hír viszi szárnyán a mát, küzd önmagáért, de idebenn csak szorítom kezed, azokat a köveket keresem, melyekről még le sem cseppent az utolsó emlék, amiképp kiemeltük a patak medréből.

 

Remeg a föld, kísér a múlt, ígér a jövő, ám annak bódult tere kihalt, az álmok színei éltetik szívedet, visszakozz a törvény, csiszold hát köveid szerte-e világba!

Törvényeid szigorát a gyűrd a puha csendbe, viszonylagosságod ömlik mannaként.

Étekként, te megtűrt élmény!

 

A krónikás jár oda, fényként suhannak a hangok, halljuk őket, csak erősödnek, csak jönnek, egy hófolt az egész, fogy, egyre fogy, valami történt: eljött a Tavasz!

 

A szerző bemutatkozása

 

1953 telének valamelyik szerdájának második felében, Jánoshalmán, amikor az esti 8 órát még nem harangozták a templomtoronyban, láttam meg e napvilágot. Nagyközség az a hely, de akkor is poros alföldi falusiként szembesültem a szegénységgel, a kemény renddel, a szigorúsággal, és kaptam sok-sok régi értéket. Visszahúzódva figyeltem: mi lesz ebből?

Először talán szüleimnek köszönhetem, ők voltak azok, akik az első betűvetés és olvasás megismerése után azonnal a könyvtárba vittek. De jól tették! Olvastam, faltam a könyveket, és írtam-írtam.

Olvasónaplót.

Guggoltam a poros udvaron, – apám de utálta! (miért nem tudsz rendesen viselkedni?) – és álmodtam egy szebb jövőt. Városokat, hidakat, embereket. Később megkaptam, de nem mindig járt örömömre, de akkor még… csak álmodtam.

Tudják milyen volt a néprádió? Úgy az 50-es években. Aki nem tudja, elmesélem: egy pici doboz, még jó, hogy ha nem telepről szólt, mert volt áram nálunk, és fogható volt a Kossuth-, a Petőfi Rádió, no meg a Novisad. Nem volt skála, meg hangolás, csak átkapcsolsz. Hírek, rádiójáték, meg magyar nóta.

Hát itt a lényeg: hallgattam a meséket, történeteket, és álmodtam. Hittem, hogy úgy lészen, ahogy képzelem.

Később, a középiskolai magyartanárom írásaimra azt mondta: ez nem jó! Felhagytam vele. De egyszer csak jött a kényszer, no meg az élet sokszínűsége, és újból írni kezdtem. Az Internet felfedezett, míg távoli barátaim is azt nem mondták, elhitették velem: meghallgatnak. Az őszinteséget meg tanulni kell manapság. Megéri pedig!

Nos hát innentől számoljunk. Úgy jó tíz éve alkotok újra, és osztom meg környezetemmel.

Ha valami nagyon érzékenyen érint, ki kell írnom magamból a látott képeket, a kapott pofonokat, az átélt örömöket, s mindazt mi lehet akár lényegtelen is. Jól-rosszul teszem-e, nem tudom, döntse el az olvasó.

Végh Sándor vagyok Jánoshalmáról. 1965 óta Szegeden élek, s e várost tekintem az alapnak. Innen indulok, és ide térek vissza.

Mindig.

 

 

Bibliográfia

 

Elismerés: 2005. május 01-re az MSZOSZ Csongrád Megyei Képviselete által alapított JUHÁSZ GYULA díj kitüntetésben részesített több évtizedes közéleti és publikációs munkásságomért.

 

Publikációk, Könyvek-társszerzőként:

 

Vikk.net - Virtuális KönyvKiadó (http:/www.vikk.net)

Hangulatok; 2000.

Novellafüzér

16 old. Végh Sándor: Mozgások

Az első magyar internetes könyvkiadótól

* * * *

https://www.verslista.hu verseskötetei:

Hálóba szőtt szavak 2001.

Álmodók Földje 2004.

Magánkozmosz  2. kötet 2005.

VersüzeNET 2005.

* * * *

www.fullextra.com  I. antológia Verseskötet

2004., Bp., 140 old.

38. o. Végh Sándor: Szerelem színei

* * * *

www.fullextra.com  II. antológia Verseskötet

2005., Bp. karácsony

* * * *

Internetes megjelenések:

https://www.verslista.hu  

https://www.kalaka.com   

https://www.muveszetek.hu/napsziget  

https://www.digitoll.hu   

https://veghs.fullextra.com  

https://www.amatormuveszek.hu