Kötet után
Az élet ára
Mindenkinek a fiatalsága egy emlék,
ezért ő, karatézva visszajáttsza
magát a múltba,
megértő hallgatóságra találva
ott a kocsmában.
Kétségbeesve rúg-vág a levegőbe,
ellenfele csak önmaga.
A hittel képzelt eredmények
után otthagyta asszonya.
Befolyásolt énképe után
nem maradt más kincse,
csak a kis ’bukszája’
amelyben talán ott csörgedez
egy „kisfröccs” ára,
mely az elmúlt sok-sok év
alatt ledolgozott élet ára!
Szeged, 2013.05.03.
Egyszerű mese a nép még egyszerűbb fiáról!
/: Amit a NAV.-ról (APEH) már úgyis tudunk:/
Történt egyszer hol-seholországban, hogy az egyszerű ember, továbbiakban adóalany, 2010 évi SZJA. bevallásából kiderült, hogy tízezeregynéhányszáz forint hiánya vagyon. Vette is tarisznyáját, benne két hamubasült pogácsáját és béballagott a NAV.-hoz azért a gyönyörő sárga csekkért, hiszen azt nem kapott a nagytiszteletű Hivataltól. Vándorolt is sok utat, időt vesztve, ezer veszélyen keresztül, de odaért, sorát kivárva a többi alattvaló között, s lám csudát, megkapta, bár, mint mondták: kevés van belőle. - Biztosan szegény az eklézsia-.
Mindegy. Annak rendje, és módja szerint ki is fizette bűnösségének adóját, amelyet egyébként a munkáltatója követett el. Ám a szabály-az szabály! S Ő törvénykövető, nem hitetlen ÁLLAMPOLGÁR!
Történt aztán , hogy fekete fellegek jöttek, mentek, az napsugaras ég már ki sem látszott, s munkáját elveszítette 2011 december 30.-án, hiszen nem bírta a háta, gerince, szíve.
jövedelem nélkül élt, ki tudja miből, talán abból a nulla forint bevételből?
Bizony felélte minden tartalékát, már hamura sem futotta, nem hogy pogácsára! S jött a 2012-es év SZJA bevallása 2013-ban, ahol a munkáltatója átkönyvelt tízezeregynéhányszáz forint jövedelmet, de az bizony nem létezett, így annak visszaigénylése igen indokolt volt, legalább úgy, mint a veszett bika megfékezése. Megkapta volna a nép egyszerű fia, ha le nem vonta volna minden indoklás nélkül A NAV. köztehertartozás okán. A Határozat indokolatlanságát érezve, hiszen azt le sem írták, nos újból útját vette az felülső mondataim szerint, csak már korgó gyomorral, keserű szájízzel, s vitathatalanúl elkeseredett idegességgel. Félnapi hegyek-völgyek nehézségein át oda is jutott, s láss csudát! A magyarázat meglett, igaz kenyeret, sem pogácsát nem kapott! Annó az Ő befizetése rendben befutott, de rossz számlára, az „EHO”-ra, s ott plusszban leledzik míg viszont ezen összeg az „SZJA” számláján mínuszban szomorkodik, s ahogy illik, a Hivatal „azonnal”? azt le is tiltotta.
És itt mindenki boldogan él, míg meg nem hal, a mesémnek vége!
Kérdéseim azért lennének:
Hogyan lehet az kérem, hogy az ÁLLAM, annak képviselője a NAV, boldogan ül az egyik számlán befizetett plusszon, míg a másikon, ugyanannál a személynél két év múlva jön rá, hogy valami tartozás volna? Miért nem értesít, miért nem könyvel át, hogyan lehet, hogy egybefüggően nem látják az ÁLLAMPOLGÁR számláját?
Ott voltam, tisztán halottam az ügyfélszolgálati kérdéseket:
- Nem lehet, hogy nem adta be?
- Nem lehet, hogy nem figyelt oda?
- Szíveskedjék újból intézkedni!
- Hogy nem vette észre, hogy nem jó csekken fizette be?
- Szíveskedjen visszaigényelni!
Mi könyörögjünk a saját szegényke kis pénzünkért?
Bűnösnek érzi magát szegény ember.
Kérdések: Nem ők vannak miértünk?
Nem mi fizetjük őket is?
A NAV.-nál idegesek ügyfelesek?
Javaslat: Iskolázzák be őket három hónapos személyiségfejlesztő tanfolyamra! Vagy végezzék el az ELTE Bölcsészkar Filozófia tanszékének legalább néhány kurzusát! Zsidózás nélkül. Amit ugye a Kormány, a többiek között, de elsősorban pénzügyileg tönkretett? Minek ide gondolkodó elmék? Heller Ágnes miért nem tarthat előadást bárhol is?
S megint jön a mese: Az ÁLLAM kutyája, mint a NAV vádol minket, mint rosszakat?
Annó kiskorú gyermeket vádolták SZJA hiányért.
Jövedelme nem volt.
Minden évben szülőként megfellebbeztem.
Még volt türelmem.
Mi történt?
Az új határozat visszautalt az azt megelőzőre, felsorolva a nyilván való okokat, s azokat figyelembe véve. Hülyének néznek bennünket? Saját hibájukat egy új határozattal hozzák helyre? S én nyugodjak bele? Küzdöttem a Hivatallal fél évig a semmiért?
Dehogy a semmiért, az igazságomért!
És a milliárdokat zsebretevők?
Ismereteim szerint nem is olyan régen kiadták a verdiktet: mindenkinek legyen felsőfokú végzettsége! Főleg a revizoroknak! Mindegy, hogy milyen, csak legyen!
Jómagam, egy nagy ipari cégtől vonultam ki, remélem tisztességgel. De már 20 évvel ezelőtt is az volt nálunk a szokás, hogy bár lehet 13 diplomája a tisztelt jelentkezőnek, de ha az nem vágott a szakmai profiljába, nem vettük figyelembe, legfeljebb az érettségijét. Azt is csak akkor, ha szellemi képességei arra predesztinálták.
Tudom: a munkavállaló félti életét, megélhetését.
Ám azt is tudjuk, hogy az állami megfizetettek között ők a legjobban keresők, legalább, ha nem másért, hogy ne legyenek megvesztegethetők!
Nem óhajtom kritizálni a NAV dolgozókat,
mint mindenhol ott is van ilyen-olyan.
Rosszak a bűnösök, akik milliókba sem halnak bele!
Az ördöggel cimboráló mulatok hada?
Nem szabályokban bukdálódzók,
értelmezhetetlen szavak, osztályok
közötti átjárhatatlan bundérbecsület,
vagy isteni felső sugallat, festi át az eget,
mely szerint csak így lehet!
A Király kutyája rúg, vág, harap
fűt, fát, vasat, s mi nem ragad,
csak összeáll a pogácsa,
ha nem is hamubasült adag.
Tegye tarisznyájába,
csak lássam, hogy halad…..
Végh Sándor
2013-06-04
Tavasz
Panellumpent veri a sors, az
óriási szív nem homályos átok.
Ül magányában, nézi a mától
szétesett, de önön tapasztalt emlékeit.
Kinyitott ablakszárnyak,
mint könyörgő kezek tárják
szívüket kinyitva, s ülnek várt-várva.
Sorsok, melyen már senki nem nevet,
és senkit nem is érdekel.
Árnylepkék hódolnak be
emlékvillanásokra,
hiszen veri a sors betegségre,
magányra. Valóslények emlékeznek
tavaszi újulásra, levelek mozdulására.
Álmodó érintő rezdülések, zöldbe bújó
újító akarásra kényszerednek!
Tavasz int fricskát az elmúlásnak,
zöldbe bújva ígérgetget, és
hiteget új reménnyel, miközben
fénylelkek táncán már látjuk:
Buzdul a világ, rohanunk
oda haza. Lakásunkból írt ki
a költségek hada. Az
őt megértő lelkünk hite
esik szerteszét,
csöndben, semmilyenként.
Befolyásolt szavak
halaszthatatlan kódolt őszi végzetre,
szívszínű elmúlásra kényszerítenek,
a parancsszavak.
Az ősszel csorbult életbárdunk,
miért is ütne meg bárkit, hiszen
míg szívünk él, minden, kitárul!
2013.05.30.
Ünnep után
A szeretetéhség kísért fagyos
ünnepek után, a szép szavak
szülnek tükörképeket, ablakod
belepték árnyleplek, érzelmek
libbennek függönylelkek rojtjai
között fénysugallat útján az
utcára üvöltő villogó akaratra.
Legyen forró a kebled, egy kicsi szívnek.
Álmodjad a szomorúság bénító
sötét leplét, vagy nyiss ablakot
a fénylepkék éjjeli táncának,
hogy bekopoghasson a bánatöröm
abban a fekete éjben, egy ünnepi
álmodban, a nyitott szépségekért.
Amikor beüvölt bármely bűnünk
a rend iránti követelményeként,
a megfelelőségünk mihaszna.
Hová sincs semmilyeként, a hitt szeretet
csak rakja egymásra az állandóan változó
világképünket, akkor azok fordítottja
mégis mért nem szép?
Hiszen az ébredés másnap, hogyan is legyen
ha nem másként, miként fájdalmasan szép?
Szeged, 2013. 01. 08.
Bosszúság
/bluesra írva, kérem a zenét hozzáírni!/
Az indulat veszett hada,
levéllibbenésre sem nyugszik habja.
Haragja csalja érzelmeinket.
Rétségek patakjai forradalmak,
és ha ott van, légyen az mihaszna,
öntözi gondolatunk, táplálja, neveli,
de csak úgy, ahogy az Úr akarja!
Énképünk kéri, üt-vág rajta,
talán ettől nyugszik meg a népakarat.
Kenyér és cirkusz, a vesztes haragja picit
okozza az élet sorát!! Fel, s lemutatott ujj
mutatja miképpen hinni akarjuk,
hogy kellene csalni talán egy kicsit.
Ám fejbólintásra lép az élet,
féllábbal is lehetsz munkaképes,
fejbeütni a Királyt, hitvány kísérlet!
2013.06.22.
Egy Haiku:
Manapság
Vérvörös hajnal,
szépsége, tavak vize;
fájdalomkönnyek.
Szeged, 2013-05-25
Nemcsak a 20 éveseké a világ?!
Gyorsvasútra már nem szállok, főútvonalakat már rég nem járom, marad sétára a mellék-és dűlőút. Sokan jártak előttem errefelé.
A homokba tapodott kemény léptek útján járok, az elődeim tanításait keresem, ugyan mire nem figyeltem?
Látom az öreg, görnyedt szilvafákat, ágaik, mint karjaik megannyi kiszáradt akarat, gyümölcsöt nem biztos, hogy hoz. Igaz, tavasszal kivirágzik, a virágszirmok kiteljesednek, és a hosszú csend apró neszezése közepette hullanak alá. Gyönyörű a szépségük, a némaságuk, a kiteljesedésük. Még akar, még él.
Visszavágyom arra a kisgyerekkorra, amikor kisgatyás, meztéllábas büszkeséggel vittem a teli szilváskosarat, miközben Apám a biciklit kampókkal, kosarakkal teleaggatva elgyalogolt az átvevőhelyre. Ha térdem sérült, Anyám megvigasztalt, és sebemre, egy akáclevelet rakott. Volt zsíros kenyér, lekváros kenyér, vizes-cukros kenyér. Volt hús az asztalon, egy héten egyszer. Voltak mesék, és volt a valóság. Volt petróleumlámpa, meg telepes rádió. Voltak mesék, igen, Anyám szavaiból szőtt lelke. Lelket emelő képzelések. A szépség utáni vágyak.
A Hit szépséges papikézben tartott hittanórái. Színes képek a Bibliából. Elsőáldozásom, bérmálkozás. Az első kakaós ital. Nem tudtam, az milyen.
De nem éheztünk.
Mikor másodszor jöttek be az oroszok,… mindenki így mondta. Nagyapámat meghurcolták, mert leverte a vörös csillagot a rendőrség tetejéről. Apósomat ezredparancsnoki tisztéből bíróságra vitték, kitiltották a „közből” csupán, azért mert nem lövetett a békés emberek közé.
Apám úri szabóként maszeknak gondolta magát az 50-es években. Jól küzdött a függetlenségért, csak rossz időben.
Mostani párom szüleinek mindenét elrekvilálták, padlását lesöpörték, ’téeszcsébe’ kényszeríthették.
Nem volt jó!
De volt kenyér az asztalon. Apám megszegése előtt késsel keresztet rajzolt a hátuljára.
Szeghetem én kenyerem ma már, ha van. Mert a kenyérből egyre kevesebb van.
Mint mondják: „Már megette a kenyere javát!”
Járom az utam, az öreg szőlőtőkék buckahátú árkai között. Tudok járni aratás után a gabona torzsáin meztélláb. S megpihentünk a gunyhóban ebéd után. Pár hónaposan a kibélelt garabolyban felraktak a meggyfa ágára. Olyan barna voltam, hogy a védőnők csak ámultak.
Játszom az esőben. Vezetem a vizet a zöldellő fűszálak felé.
Megszámoltam: 3 millió fűszál még ma is ott él, éldegél. De nem tudom miből? Havi néhány ezerből? Megélni megtanult gyermekkorában, és most is tegyen úgy? Persze, ám egyetlen bűne, hogy az idő elszállt felette.
„Ne azt sirasd lányom, ami elveszett, hanem nézz a jövőbe, és ha mégsem sikerült jobbá tenned, tégy úgy, mintha mégis jó volna!”
Nem tud úgy tenni!
Mert a szellemi neveltetése, hagyományőrző parancsolatok anyagi megfontolásai meggátolják? Ó, ma már nem! Akkor mégis odáig vissza kell nyúlnia? Ugyan miért?
Gyorsul-gyorsul életünk. Állandóan változik. 30-40 évesen nekem sem jutott eszembe, hogy mi lesz majd ’annó’. Miért is tenné bárki is ebben a korban? Hiszen leköti a gyermeknevelés, a megélhetés, a család gondjai. Ámbár követi tudatalattijában a tanult sémákat, miközben újakat kénytelen létrehozni, még nincs ideje a szilvafák szirmainak szépségét értékelni.
Még nekem, még ma is nehéz belegondolnom, hogy ha egyszer elhagyatottan otthon, vagy utcán feküdve élet-és halál között, ki segít, kiad egy pohár vizet?
Visszalépve majdnem 100 évet, a 3 generációs együttélés megoldás?
Nyilván az, hiszen akkor az egy gazdasági kényszerűség volt a maga jó, és rossz hatásaival!
Vissza kell-e lépnünk ennyit az időben?
Én visszaléptem a példa kedvéért érzelmi okokból:
Problémamegoldó képességünk hogyan is áll össze?
- Sémák
- Tapasztalat
- Tanulás
- Egyébként a személyes rugalmasság, gyakorlatiasság, és intelligencia dönt.
Mondották volt: „Vagy kivakaróztál, vagy rühes maradsz!”
Most azt mondják: „Ám legyél ’vakarózós’, de akkor is bent maradsz!
Amikor Apám szabott, varrt, amikor Anyám könyvelt, amikor szedtük a munkánk gyümölcsét, amikor ma már csak a temetőben hajthatok fejet rokonaim előtt, akkor elnézem azt az egyetlen gyertyalángot. Hogyan is küzd a mostani szelekkel, égve tud-e maradni?
Tudják-e, hogy ott voltam, hogy szeretem Őket, és mindent Nekik köszönhetek?
Akkor miért mondanak rühesnek, miért gondolják, hogy megfertőzhetik Egónkat?
Vagy rájátszunk a sértett személyiség minden érzelmi kibillenésére, egyensúlyvesztésének okán tápláljuk hamis illúziókkal?
Lehet.
Látom az elszegényedett idős, tehetetlen öreg rokonaimat.
Nem engednek a maguk igazából! Pl: próbáltunk segíteni.
Lehet megtenni bármit is, ám az öreg fát ne szaggasd ki gyökerestől! Meghal!
Segítsd úgy, ahogy neki jó!
Hadd szedje össze még ez ősszel az érett szilva gyümölcsét!
Hagyjuk, hogy visszatérjen a Hit gyümölcsöző útjára! Hol az a homályos háttér, amelyen átesve, toronyirányt sincs visszatérés?
Bárhol voltunk a faluban, s ha kondult a toronyóra, tudtuk, mikor mit teszünk.
Lefeküdtünk aludni, vagy ebédeltünk, vagy mikor megszülettem.
Anyám délelőtt 9-kor még főzött! Mire delet kondított a harang, már megszülettem.
Az Isten áldja meg őt jó egészségben még sokáig, hogy én meglehettem!
Köszönöm, és ez mily kevés szó!
Vagytok, mik lettetek, mit számit, mik voltatok, akarnátok, amik még lehettek, de akkor sem lesztek már a társadalom építő kiskockái, csak egy politikai eszköztartalom szavazógépei!
A szenvedések okozhatnak dühödt ellenérzést, de a formatíve manipulált ellentétérzés a lekövethetően formatált végkifejletben, türelemmel, vagy anélkül, okozhat bármilyen végeredményt!
Egy gabalyodott gyökérérzet,
mely óriás fát nevel!
Derék fatörzs, amely
árnyas lombot nevel,
emberfőt irányít az ég felé.
Tavaszszirmai mély lényegét,
csak a Teremtő értheti!
Végh Sándor
Szeged, 2013.02.23.